Sallay Géza halálára

Ez év augusztus 6-án, hétfőn este, 86. életévében - hatvankét évi folyamatos tanítás után - Sallay tanár úr szép csendben elengedte egykori és mai tanítványai, köztük ifjú és – mint többünk - immár régi kollégái kezét. A maga türelmes módján, szótlanul tudtunkra adta, hogy most már az ő háttérből vigyázó figyelmét nélkülözve kell továbblépnünk Karunk Olasz Tanszékének irodalomoktatásában, az italianisztikai doktori program munkájában, az olasz irodalom és kultúrtörténet tudományos kutatásának és intézményi fejlesztésének kérdésköreiben.

Útitársai, saját nemzedékének tagjai közül sokakat ő magának kellett elbúcsúztatnia, felelősséggel és méltósággal. Most, hogy őrá került a sor, muszáj felidézni – mindenekfölött - rendkívüli tudását, amely az italianisztikában kimeríthetetlennek látszott, de tekintélyesnek a klasszikus és modern filológiában, valamint az irodalomtudomány számos más területén is. Peripatetikus típusú tudós volt, aki akkor volt elemében, ha szóban, „face-to-face”, tanítási órán és közös beszélgetésekben, szakmai konferenciákon előadva tehette irigylésre méltóvá tárgyi és kontextuális tudását, mély elemzőkészségét, az összefüggések iránti érzékenységét, illetve azokat illető tapasztalatát, valamint emberi bölcsességét.

Irányadó volt érdeklődésének és tudásának tágas perspektívája, ugyanakkor kohéziója is. A humanizmus és a reneszánsz kultúrájában való ritka jártassága viszonylag ismert volt szakmai körökben, már kevesebben érzékelhették, hogy a modernitás olasz irodalmát ugyanolyan mélyen és összefüggően ismerte és elemezte – én magam a legutóbbi évtizedek olasz költészetének tárgykörében sem ismertem nála jártasabb kollégát.

Bámulatos volt tévedhetetlen esztétikai és történeti minőségérzéke, ugyanakkor az emberi minőség iránti érzékenysége és elkötelezettsége is. Számtalanszor csodálkozhattam rá, hogy a változatos eredetű és bonyolultságú problémákról – legyenek azok szakmaiak, emberiek, eljárásmódbeliek – szinte mindig ugyanazt gondoltuk, azzal a nagy különbséggel, hogy a problémákat kísérő vívódásokon ő már többnyire túl volt, így őt már csak a „nettó” bölcsesség vezérelte. Léte biztonságérzetet adott mindannyiunk számára a tanszéken, a doktori programban.

Így voltak és vannak ezzel régi és mostani tanítványai is, akiket élete utolsó hónapjában is tanított még, utolsó doktori óráit tartva. Csendes rajongással szerették, és pótolhatatlanok lesznek számukra utolérhetetlen Dante- és Petrarca-, vagy éppen Machiavelli-„lektúrái”.

Az ő tudása és minőségérzéke nélkül nehezebb lesz mindannyiunknak az italianisztikai oktatás és kutatás körében – ám a hiánya kötelez is: épp arra, hogy a távozta nyomán maradt szakmai űrt gondos, aprólékos, de nagyralátó munkával betöltsük.

Rajta leszünk.

2012. augusztus

Szkárosi Endre

P.S.: Sallay Géza professzor úr, tanárunk és tanártársunk pályaképét tanítványa és kollégája, Takács „José” József korábbi köszöntőjével rajzoljuk fel.