Búcsú Szegedy-Maszák Mihálytól

A gyász nem a némaságban, hanem a pillanatnyi elnémulásban tapasztalható meg. Tudjuk, hogy Szegedy-Maszák Mihály Tanár Úr nincs többé velünk. Mégis sokan, amikor egy-egy fogas kérdésbe botlunk, amelytől meginog magabiztosságunk, vagy művek és értelmezések olyan szövevényes összefüggéseire bukkanunk, amellyel szemben kevésnek érezzük magunkat, akkor olyan természetesen fordulnánk Tanár Úrhoz, hogy bennünk formálódó kérdéseink vágnak mellbe hiányával: magunkban megkezdett szavainkkal magunkra maradunk.

A gyász megváltoztatja a léptékeket. Tanár Úr életútjának ismertetéseit olvasva megdöbbenthet, munkássága mennyi mindent magában foglalt, mily beláthatatlanul gazdag volt. Az elmúlt években sorra jelentek meg fontosabbnál fontosabb tanulmányai. A Kalligram Kiadó gondozásában válogatott műveit is közreadhatta volna, de a sorozat köteteiben rendre napvilágot láttak újabb tanulmányai és a korábban már vizsgált alkotások újraértelmezései. Még azoknak is, akik ismerték, folytonos meglepetésekkel szolgált azzal, mennyire váratlan témákban is jártas volt. De ezekben a napokban éppily fontosnak tűnik föl, hogy mindennek ellenére is mindig maradt ideje másokra: sok mindennel fárasztva őt, fáradhatatlan figyelemmel fordult barátai és tanítványai felé éppúgy, mint azok felé, akiket kevésbé ismert.

A gyász fölborítja az időrendet. Az Élet és Irodalomban halála előtt néhány nappal egy nagy beszélgetés jelent meg vele. Ebben említette, hogy Esterházy Péternek, betegségben sorstársának, új könyvét olvassa, akit szépíróként és emberként is szeretett és tisztelt. Amikor e sorok megjelentek, Esterházy már nem élt – ám az elmondott szavak élőként szóltak róla, így válván tanúsággá a művészet erejéről. A hiány, ami megakasztja az olvasást, nem marad puszta üresség. Nem sokkal halála előtt látott napvilágot új könyve már címében az időhöz való efféle viszonyt hangsúlyozza: Jelen a múltban, múlt a jelenben.

A gyász nem csak emlékezést jelent. Tanár Úr legutóbbi kötetének néhány írása szokatlanul személyes hangot üt meg. Markáns vonásokkal rajzolják az olvasó elé azt az arcot, amelyet addig jobbára a hozzá közelebb állók ismerhettek. A visszatekintő szavakba ború vegyül, szerénység az el nem ért célok miatt, elkomorodás az élet végessége fölött. De a komorabb hang arra is hív, Tanár Úr hihetetlenül gazdag életművére ne szoborszerű tökéletességében, múltbeli képként tekintsünk, hanem nyitott és eleven szellemi örökségként, újra ösztönző hagyományként. És az esendő emberségében látni engedett arc arról is szól, ha többé szavainkkal nem fordulhatunk is Tanár Úrhoz, de fordulhatunk könyveihez. Írásaiból azok is megismerhetik őt, akik személyesen nem találkoztak vele. Akik pedig ismertük, fájdalommal, de szavaira és gondolataira emlékezve búcsúzhatunk tőle, mindannyian barátai, munkatársai és tanítványai.