Elhunyt Káldy-Nagy Gyula, karunk professor emeritusa
(1927-2011)
Káldy-Nagy Gyula, Széchenyi-díjas, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa, a Török Filológiai Tanszék korábbi tanszékvezető egyetemi tanára, a magyarországi török hódoltság és az Oszmán Birodalom történetének nemzetközi hírű kutatója 2011. október 14-én este elhunyt. Halála nehezen pótolható veszteség a magyar tudományosság számára.
Káldy-Nagy Gyula 1927. július 14-én született a Veszprém megyei Nagydémen. Két éves jogi tanulmányok után iratkozott be az ELTE turkológia szakára. Mivel édesapját kuláknak bélyegezték, átmenetileg el kellett hagynia az egyetemet, ezért csak néhány év késéssel, 1955-ben szerezhetett diplomát, majd kapott tanársegédi megbízást a Török Filológiai Tanszéken. Később töretlen volt életútja: 1963-ban adjunktus, 1969-ben docens, 1981-ben pedig egyetemi tanár lett – számára természetesen a szükséges tudományos fokozatok megszerzése után. 1990-ben tanszékvezetőként tevékenykedett. Nyugalomba vonulásakor, 1997-ben professor emeritus-szá választották, s még évekig megtartotta óráit, később pedig főleg a doktoranduszokat segítette tanácsaival. Tagja volt a Kar professzori tanácsa elnökségének. Aktív szerepet vállalt a habilitációs szabályzat megalkotásában.
Közel 50 éves oktatómunkája során nemzedékekkel szeretette meg az oszmanisztikát, nevelte hallgatóit a tudományos gondosságra, a források tiszteletben tartására. Rendkívüli olvasottsága, a legnehezebb arab betűs szövegek feloldásában való vitathatatlan kompetenciája kiváltotta diákjai tiszteletét, s tanáruk követésére ösztönözte őket.
A magyar tudományosság számára talán azzal tette a legnagyobb szolgálatot, hogy még az 1960-1970-es években nagy mennyiségű, főként a magyarországi hódoltságra vonatkozó oszmán irat mikrofilmjét szerezte meg Isztambulból. Annak lehetőségét is megteremtette, hogy ezek és más oszmán dokumentumok fényképmásolatai a tanszéken is meglegyenek. Ezzel világviszonylatban párját ritkító gyűjteményt hozott létre.
Munkásságának egyik fő vonulata a hazai területek török forrásainak közzététele és elemzése volt. Több közigazgatási egység (így a Budai, Mohácsi, Szegedi, Gyulai és Csanádi szandzsák) különböző összeírásait dolgozta fel, a lehető leggondosabban, összesen kilenc, többnyire vaskos kötetben (közülük egyet Fekete Lajossal közösen). Neki köszönhetjük a 16. századi marhakereskedelemről fennmaradt kimutatások közlését is. Ebbe a kategóriába tartozik két kitűnő könyve: „A magyarországi török adóösszeírások” és a „Harács-szedők és ráják. Török világ a XVI. századi Magyarországon”. A másik fő témakörbe az Oszmán Birodalom általános kérdéseivel foglalkozó művei sorolhatók. Monográfiát szentelt a hazánk történetében meghatározó szerepet játszó Szulejmán szultánnak, számos magyar és idegen nyelvű cikkben tárgyalta a korai oszmán kor és az oszmán hadszervezet főbb kérdéseit. Az új publikációk ismertetéséhez is könyvtárnyi szakirodalmat mozgatott meg, és kritikai észrevételeinek mindig udvarias formában adott hangot.
Két szemeszteren át magyart tanított az Ankarai Egyetem Hungarológiai Tanszékén, később hosszabb meghívást kapott a Koppenhágai, a Bécsi és a New York-i Columbia Egyetemre is.
Szakmai kiválóságát értékelte a Török Történeti Társaság (Türk Tarih Kurumu), amikor 1982-ben tiszteletbeli tagjává választotta, illetve a Magyar Köztársaság kormánya az 1994-ben neki ítélt Széchenyi-díjjal.
Termékeny pályafutásának fent említett pozitívumai például szolgálnak minden egykori tanítványa és kollégája számára, akiknek fáj, hogy elment az oszmanisztika „nagy öregje”.
Dávid Géza