Frank Tibor nekrológja az elhunyt Géher Istvánról

Közel ötven éven át pár háznyira laktunk egymástól, a Vérmező mellett. Egy iskolába jártunk az Attila utcában, ő idősebb lévén, éppen végzett, amikor én kezdtem odajárni. De híre már akkor terjedt, önképzőköri előadásairól bátyám mesélt, aki egy évvel fiatalabb volt nála és hallgatta őt. Emellett a házunkban lakott jó barátja, és kisgyerekként gyakran láttam baráti körüket jönni-menni, s mindig érdekességekről beszéltek, amiket én nem értettem. Tanúja volt a Vérmező feltöltésének, emlékei alapján mesélte, amiről én később már csak hallottam: 1946-47-ben a Vár romjait erre a célra épített iparvágányon szállították le az egykori katonai lovaglópályára és vagy 6-7 méterrel megemelték a Vérmező szintjét, hogy aztán termőföldet terítsenek a törmelékekre és fákat ültessenek rájuk. Ablakainkból, ő is, én is, ezekre a fákra láttunk, ez volt a nagyvilág. Szülei ott sétáltak a szépülő parkban, nyájasan, hallgatagon és a szebb múltba révedezve.

Sokáig nem láttam, csak az utcán. Egyszer a buszra vártam házuk előtt, ő épp kijött és autójához tessékelt. Hiába szabadkoztam, hogy csak egy megállót megyek, utána majd gyalog, mindenáron betessékelt fehér Ladájába (vagy az még Zsiguli volt?) és elvitt egészen addig a pontig, ahová mennem kellett. „Ha majd lesz autód, Te is biztosan mindenkit addig viszel, ameddig kell, és nem teszed ki ott, ahol Neked jó” – mondta. Ezt megjegyeztem és tovább is adtam sokaknak. Aminthogy megjegyeztem megnyugtató szavait is, amikor később rosszkedvemet látva felhívott magához és türelmesen magyarázta az élet dolgait.

Tudtam, hogy tanároskodik Székesfehérváron, majd átkerült a mi Egyetemünkre. Országh László dicsérte lelkesen Faulkner tanulmányát, amely el nem készült disszertációjának lett volna remek fejezete, s amivel adósunk maradt. Nem szerette a formális fokozatokat, keveset tett értük. Inkább volt alkotó művész, artiste, mint szorgos tudós, savant, de pontosan tudta, hogy mindkettőhöz az ember mélységesen alapos ismerete szükséges. Így születtek Shakespeare darabokhoz írt bevezető tanulmányai, majd belőlük könyve, így műfordításai, lektori jelentései, amelyek mind egy-egy tanulmánnyal értek fel.; s így költeményei, melyekből több kötetet is sajtó alá rendezett, s amelyek egy nemes magyar költészeti hagyomány folytatóját, a bölcs gondolati költőt mutatják.

Tanári pályáját is művészi szinten művelte. Nemcsak az előadott anyaghoz értett, nemcsak Shakespeare-t ismerte talán mindenkinél jobban Magyarországon, de a diákjait is, és rádióbeli közönségét, akik elé ékköveket szórt, gazdagon és jókedvűen.  Nagyszerű előadó volt, egy kis Pesti Barnabás utcai könyvtárszobában is, ahol Eudora Welty írásművészetéről értekezett (tömör lektori véleménye kifejtéseként), a bécsi Institute of European Studies-ban, ahol Goethe nyomán a kelet-nyugati átjárás irodalmi titkait osztotta meg amerikai hallgatóival, vagy az Ajtósi Dürer soron és a Trefort-kertben, ahol (Benedek Marcell, Kardos László és mások méltó örököseként) műfordítás szemináriuma tömegeket vonzott.  Remek műfordító volt, mert mindkét nyelvet, kultúrát, világot mélyen és belülről ismerte, valóban egymásba tudta fordítani őket.

Meglátogatott Santa Barbarában, amikor Los Angelesből San Franciscoba menet átutazott a kis egyetemi városkán, ahol tanítottam. Élvezte Amerikát, ha nem is szerette.  Inkább az angol volt a közege, mint az amerikai (én ezért soha nem is értettem meg a Faulkner-téma választását).  Shakespeare volt az igazi eleme, maga is egy egész világ, amelyben otthonosan kalauzolta az Eötvös Collegium diákjait is, vállalva ezt a tanári missziót is, hogy azután majdnem-majdnem ott, nyugdíjazott kollégiumi nevelőtanárként végezze pályáját, 60 évesen. Szerencsére ettől megmenekült, a műfordító államfő és az atomfizikus helyettes államtitkár és a geográfus rektor és még ki mindenki jóvoltából. Tíz jó éve maradt egyetemi tanárként. Ez nem az egyetlen méltánytalanság lett volna életében, amelyben nagy sikerek és kudarcok váltották egymást, amolyan magyar sorsként. Ahogyan maga írta szép, fanyar versében, a „Kritikai visszhang”-ban:

Nem kellene úgyse, hiába adnák.
Hiába kellene, úgyse adnák.  
Hiába úgyse.
Úgyse hiába.    

                                                                                   

Búcsúzunk Tőled, István, barátunk, kollégánk, tanárunk. Úgyse hiába.

                                    Frank Tibor

2012.06.13.