Nagyjából a XIX. század végéig gyakorta a jogi fakultás jelentette az írói munkásság előszobáját: sokszor jurátusok, ügyvédek léptek irodalmi pályára. A XX. század elejétől általánosabbá vált, hogy a (budapesti) bölcsészkar nyújtotta az írói, költői előképzést. Szerb Antal és nemzedéke nagyjából nevet is adott ennek az iskolázódásnak: „egyetemi irodalmat”, „bölcsészkari lírát” különítettek el.

Valóban érvényes e különbségtevés? Miben segítette a bölcsészeti stúdium a pályakezdést, a kibontakozást, miben nem? Bölcsészdiplomával rendelkező legjobb költőink, íróink miként emlékeznek az alma materre?

Egyetemünk fennállásának jubileumi, 375. esztendejében beszélgetéssorozatot kezdünk, melynek meghívottjai egykori diákjaink, ma az irodalmi élet meghatározó (költő) személyiségei, akiknek „civil” pályája nem az ELTE-hez kötődik. Természetesen reméljük: olyan alkotók is elfogadják később a meghívást, akik oktatói-kutatói hivatásuk folytán tanulmányaik végeztével sem kerültek az egyetem falain kívülre: Géher István, Nádasdy Ádám, Milosevits Péter és mások.

A Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet érintett dolgozóit nem említjük, mert e szervezeti egység – ezen belül elsősorban a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék – a sorozat kezdeményezője és koordinálója. A szervezés felelősei: Tarján Tamás docens, valamint Gintli Tibor docens (az ötletgazda), akik a beszélgetések előkészítése során, illetve a házigazda–kérdező szerepkörben legilletékesebb kollégáik segítségére számítanak.

A Dékán Úr által – nyár eleji megbeszélésünk alkalmával – kedvezően fogadott elképzelés színhelyének és időpontjának megválasztása a későbbiekben történik. Szólnak érvek a havonkénti és a kéthavonkénti jelentkezés mellett is. A sorozatot célszerű lenne október vége és november közepe közötti időpontban kezdeni, s a 2010–2011-es tanév befejezéséig legalább négy beszélgetést tető alá hozni.

Tarján Tamás-Gintli Tibor

                                                                                                              

December 1-jén sor került a félév utolsó Trefort Irodalmi Estjére. Ezúttal Fráter Zoltán habilitált egyetemi docens beszélgetett Kemény Istvánnal. Rendhagyó módon felolvasással kezdődött az est. Kemény István többek között a Tudod hogy tévedek, A koboldkórus délelőtti dala, A méhész, a Szlogen és a Célszerű romok című versét adta elő a nagyérdeműnek.

Kemény István idén ünnepli 50. születésnapját. Ebből az alkalomból a Magvető Kiadó két szinoptikus könyvet jelentetett meg. A Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be  legújabb, az Állástalan táncosnő - Összegyűjtött versek 1980-2006 címet viselő versgyűjteményét és a Az ellenség művészete - Család, gyerekek, autó, a két korábbi prózai írását egységesítő kötetét. Fráter Zoltán kiemelte, hogy kezdettől fogva jó kritikai fogadtatás jellemzi munkásságát, ami időszerűvé tette a kérdést: milyen ösztönzéseket kapott az írásra? Kemény István arról beszélt, hogy maga az írásra való hajlam családi örökség, kb. 100 éve jelen van családjában, „az lett volna a fura, ha nem próbálkozom én is”. Ott hevertek a fiókokban a komoly kéziratcsomók, de valami mindig hiányzott ahhoz – talán önbizalom –, hogy megmérettessenek. Úgy érezte, hogy az írás jelenti számára az egyetlen lehetőséget.

Ezután az egyetemi évekre terelődött a szó. A legnagyobb hatást T. S. Eliot gyakorolta rá, akin Ungvári Tamás jegyzeteinek segítségével rágta át magát. T. S. Elioton kívül Jorge Luis Borgest, Ady Endrét és Weöres Sándort nevezte még meg, akik viszonyítási pontként szolgáltak számára. Weöres Sándorral kétszer is találkozott. Először 1984-ben, majd két évvel később, 1986-ban. Költészetét a kritika az  új szenzibilitáshoz köti. Fráter Zoltán ennek kifejtését hajtotta végre, hogy megvilágítsa a Kemény-vers bizonytalan voltát. A megszólaló én – ha egyáltalán tételezni lehet – egy bizonytalan, kereső állapotban levő szubjektum. Kemény István verseiben vagy a keresés folyamatába pozícionált én, vagy a morzsákat szedegető én jelenik meg. Fráter Zoltán kérdése az volt, hogy hogyan lehet ilyen bizonytalan állapotból verset írni? A kérdés árnyalásaként Fráter Weöres Sándorra hivatkozik (emlékezzünk Kemény forrásaira). Ha minden csupa rom, akkor építsünk romokból – idézi Weöres Sándort (akár T. S. Eliot szavai is lehetnének). Egyfajta termékeny bizonytalanság jellemzi ezeket a verseket. Kemény Istvánt szeretném idézni: „baromira szeretném kimondani az igazságot”, a romantika óta jellemzi a költészetet a hiány felemlegetése, de hiszi, hogy időnként azért vannak kimondható dolgok.
Fráter Zoltán a filmművészet hatására utalt, amikor kiemelte, Kemény verseiben  éles vágásokkal, szakadásokkal dolgozik, kérdése pedig az volt, hogy a filmművészetből milyen rendezők, filmes iskolák hatottak rá? Az ’50-es, ’60-as évek francia és olasz filmjei tettek rá nagy benyomást. Michelangelo Antonioni és Peter Greenaway neve került elő. Kemény szerint Peter Greenaway a ’80-as és ’90-es évek kultuszrendezője volt. A rendező 1992-es bécsi kiállítását (100 Objects to represent the World) volt szerencséje látni. „Elképesztően átgondolt, agyból csinált” filmjei vannak, A rajzoló szerződése c. filmje Antonioni Blow-Up- ját idézi. A szerző Greenaway dekadens jellegét emelte ki.

Ezután közéleti érdeklődésére terelődött a szó. Fráter Zoltán a Holmi-ban megjelent 2006-os, a KOMP-ORSZÁG, A HÍDRÓL c. írását és a Búcsúlevél c. versét tette meg kiindulópontnak. Mik azok a témák, amivel egy kortárs költő foglalkozhat? Az ország Kemény-féle perspektíváját hogyan kell értelmezni? Kemény István válaszában egyértelműsítette, provokatív akart lenni a vers, de szó sincs arról, hogy kiiratkozna a nemzetből.

    Az est végén Kedves ismeretlen c. regényének kapcsán hangzott el, hogy több olyan megállapítás is van a műben, ami az élet értelmének keresését tematizálja. Ez, mintha az egész regény mozgatója lenne: értelmet kellene adni életünknek, vagy legalábbis a keresést kellene elkezdeni. Karinthy Frigyest idézte Kemény István, így zárásként álljon itt a hivatkozott szövegrész: „Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat, és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton - de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ színpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucatemberek. Képzeljék el, hogy egy napon ilyen újságcikk jelenik meg a lapokban: "Érthetetlen és nagyszerű előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó dísztermében összegyűlt álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senki se tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s »Az élet értelme másodfokú egyenletekben« című előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék - s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhírű színészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezet szoríthassanak az alig tizenhat éves zsenivel.”

A félév második meghívott vendége Rakovszky Zsuzsa volt, akivel október 27-én Gintli Tibor habilitált egyetemi docens beszélgetett a Trefort Irodalmi Esték keretében. 1981-ben jelent meg az írónő első kötete, a Jóslatok és határidők. Gintli Tibor rögtön a beszélgetés kezdetén összegezte költészetének kritikai fogadtatását: nincsenek zsengéi, nincsenek olyan versek, melyeken valamilyen érési folyamatot lehetne demonstrálni, kész költőként lépett fel. Versei sokféle beszédmódot együttesen működtetnek. Ez az összetettség, a különböző elemek egymásmellettisége meghatározó karaktere költészetének. Az est vendégei e összetettség kibontásának lehettek tanúi, ugyanakkor annak az útnak a végigkövetésének, amely a „ki beszél?” versbeli problematikájából indul ki és feloldásként a prózában ér célba.

Először az írónő a írás mikéntjéről mesélt. A legtöbb versen nagyon sokat dolgozik, állandóan újracsavarja, újrafaragja, igazítja és finomítja őket. Gintli Tibor kollokviálisnak nevezi a Rakovszky-verseket. Rakovszky Zsuzsa válaszképpen megmagyarázza e kollokviális érzet eredetét. Szándéka ellenére túlságosan régies és fennkölt verseket konstruál meg, ezért kompenzációként beszélt nyelvi elemeket emel be a verstérbe, hogy tompítsa a hagyomány meghatározó jelenlétét. Ez nem jelenti a hagyomány teljes kiírtását, sokkal inkább a hagyomány felhígítását. Gintli Tibor is igyekezett még jobban feltárni a versek többneműségét. A Rakovszky-verset „retorikusan nagyívben feszített mondatok, törmelékszavaknak tűnő elemekből való strukturálás, érzékletesesség és absztrakció” egyformán jellemzi. A beszélt nyelvi elemekre való támaszkodás mellett az esztétizáló metaforahasználat is jelen van, így megállapítható, hogy ez a költészet „ellentétek keresztezési pontján jön létre”, „tudatos arányérzéknek a folyamatos kontrollált produkciója, és nem valamifajta önkéntes nyelvi érzék” eredménye. Ebből látható, hogy szuverenitás jellemzi ezeket a verseket, a „posztmodern kordivattól” eltávolodnak.

Arról már volt szó, hogy költészetének kritikai recepcióját az egyöntetű elismerés jellemzi. Ezzel kapcsolatban Gintli Tibor kérdésében arra volt kíváncsi, hogy vajon ez az egyszólamúság nem lehet-e egyúttal bénító is? Hogyan élte meg ezt az egyöntetű kritikai elismerést? Az írónő úgy gondolja, hogy a versírást ez a fogadtatás nem befolyásolta sem pozitív, sem negatív irányban. A Hangok című ciklusban jelennek meg először szerepversek. Ezeket a verseket erős redukció, kihagyások, gördülékenység és folyamatszerűség jellemzi. Rakovszky Zsuzsa ezt az epikához való közeledéssel magyarázza, olyan versekről van szó, melyekben egy történettel rendelkező figura áll a középpontban. Gintli Tibor a szerepversek működésmódját nem teljes azonosulásként írja le. A szerepversekben megjelenik egy alak, akinek valaki kívülről elképzeli a beszédét, ezek a drámai monológok azonban nem várnak el szociológiai hitelességet, egyfajta imitatív jelleg érvényesül. Rakovszky Zsuzsa elmondta, úgy teremti meg ezeket a figurákat, hogy kívülről és belülről is bemutatja őket. Imitálja az alaknak egyrészt a beszédmódját, másrészt belső világát, amelyet maga az alak esetleg nem tudna kifejezni. Az írónő a beszédhang problémáját és az elbeszélő kitalálásának problémáját előbb a szerepversekkel próbálta felszámolni. A költészethez is ki kell találni a beszélőt, ennek a szubjektumnak van egy karaktere, amely meghatározza beszédmódját. Az írónő úgy érezte, hogy ezt a figurát a lírai versekben nem sikerült megalkotnia, ezért fordult a szerepversekhez. A szerepvers-írást sem akarta túlzásba vinni, ezen tovább akart lépni, így következhetett egy újabb állomás, a próza.
A kígyó árnyéka 2002-ben, A hullócsillag éve 2005-ben, A Hold a hetedik házban 2009-ben, a VS 2011-ben jelent meg. A kígyó árnyékában a nyelvi stilizálás része a hangkeresésnek. Míg első regényében a szerepversek narrációs mezejéből még kevésbé mozdul ki, következő prózai írásában már alapvetően más narrációs technikával él. A hullócsillag éve autoriális elbeszélés. Gintli Tibor ennek okaira volt kíváncsi. Rakovszky Zsuzsa arról beszélt, hogy A hullócsilag évét önéletrajznak szánta, sok életrajzi elem van a szövegben, emléktöredékekből akarta megalkotni. Megváltoztatta azonban eredeti szándékát és egy fiktív világ létrehozása mellett döntött. Ez a mozzanat hívta létre az autoritív narrátori hangot. Gintli Tibor szerint ennek a regénynek a nyelvi megalkotottsága áll legközelebb Rakovszky Zsuzsa költői nyelvéhez: „sűrítettségével, képgazdagságával, nyelvi koncentráltságával”. Az írónő ezt azzal magyarázta, hogy a könyv ugyanabból az anyagból, emlékekből tevődik össze, mint költészetének egésze.

A VS-ben is én-elbeszélő perspektívája érvényesül, hasonlóan A kígyó árnyékához. A VS-ben a főszereplő egy szubjektív és elfogult figura. A regény kritikai visszhangja megosztott. „Lehet hogy itt egy ipari méretekben történő félreértéstörténettel” állunk szemben – mondta Gintli Tibor, és az est utolsó szakaszában erről kérdezte az írónőt. Gintli Tibor úgy véli, az olvasók egy része nem érzékel ironikus távolságtartást a szerző részéről. Úgy olvassák a szöveget, mint a szerző fenntartás nélküli azonosulását az én-elbeszélői szólammal. A szöveg felütésében, a versek lábjegyzetében is találkozhatunk ugyan már ennek leleplezésével, sokan mégis úgy érzékelték, hogy ez az ironikus distancia, reflexió a prózai részben nincs fenntartva. Rakovszky Zsuzsa megerősíti, hogy természetesen az egész regényben működik az irónia, már ez a nagyon romantikus nyelv is ennek felfedésére hivatott.


„Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
ki bír útjába állni?”

(Rakovszky Zsuzsa: A hetedik év, Hangok ciklus)

Kecsmár Nikolett

2011. április 29-én Esterházy Péter volt a Trefort Irodalmi Esték vendége, aki ugyan a Bölcsészettudományi Karon csupán tananyag, az egyetemhez mégis kapcsolódik: az ELTE Természettudományi Karán végzett ugyanis. Vele ezúttal az a Kulcsár Szabó Ernő (a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatója) beszélgetett, aki amellett, hogy számos tanulmánnyal járult hozzá Esterházy prózájának értelmezéséhez, a munkásságáról szóló máig legfontosabb monográfiának (Kalligram, 1996) is a szerzője.

Alighanem igaza volt Kulcsár Szabó Ernőnek abban, hogy a beszélgetésen megjelent több száz embernek nem kellett már különösebben bemutatni Esterházyt – elöljáróban inkább az életmű mából látszó súlypontjait vázolta fel, majd a pályakezdés nehézségeit röviden felelevenítve rá is tértek arra a témára, amely talán leghangsúlyosabbá vált az este folyamán, a munkára. Esterházy elmesélte, hogy indulásakor matematikus lévén nem volt előtte olyan minta, amiből azt szűrhette volna le, hogy „az író olyan, hogy berúg” – így aztán az OSZK-ban üldögélve dolgozott „látástól vakulásig”, és később ez a munkaethosz gondolkodásának központi elemévé vált: ma is a munkával szeret mérni mindent, például a hazafiságot is – még ha íróként meg is kellett tapasztalnia, hogy a befektetett munka mennyisége önmagában semmire sem garancia.

A szó ezután a focira terelődött, és Esterházy összefoglalta ennek az egész életművén átívelő motívumnak a fontosságát a maga számára: a foci miatt nem haragudtak rá az iskolában, amiért jól tanult, a futballpályán találkozott olyan emberekkel, akikkel amúgy sosem beszélt volna, itt tanulta meg, hogy többféle intelligencia létezik, sokat tanult egyén és közösség egymásrautaltságáról és arról, hogy mit jelent játszani – nem csoda, hogy ezt a sokrétű tapasztalatot azután számos művében tudta valamiképpen hasznosítani, főleg, hogy a regényeket és a focipályát egyébként is csak analóg módon képes elgondolni, hiszen saját szabályokkal rendelkező, külön világ mindkettő.

Miután pedig felolvasta két rövid szövegét, és megállapították, hogy generációja sikerei után végre jelent valamit Németországban például az a kifejezés, hogy „magyar irodalom” – összefoglalta azt a paradoxont, melynek terében dolgoznia kell: hogy egyrészt azt gondolja, egy irodalmi szövegnek nem szabad előre eltervezett gondolatok megjelenítőjének lenni, másrészt viszont azt is, hogy ha egy szöveg nem szólít meg, ha a l’art pour l’art egyszerű semmitmondássá válik, akkor ugyancsak nem való semmire – de éppen erre a bonyolult viszonyra tartja az ember az irodalmat.

Május 19-én Bárdos László, a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék oktatója Tóth Krisztinával beszélgetett a Trefort Irodalmi Esték sorozatában. Bárdos, aki, mint kiderült, korábban tanította is a ma már költőként és prózaíróként egyaránt népszerű és elismert szerzőt, életrajzi és poétikai jellegű kérdéseket váltakoztatva igyekezett minél több aspektusból fényt vetni a teljes életműre. A kiindulópontot Tóth Krisztina és a bölcsészkar kapcsolata jelentette: az itt eltöltött évek fénypontjának Lator László szemináriumát nevezte, ahol számos más nemzedéktársa is megfordult. A pályakezdő kötetekről a beszélgetőtársak közül észrevehetően Bárdosnak volt jobb véleménye: Tóth Krisztina ma már bevallottan idegenkedik korai verseitől, az első kötetet fogadó elismerésekkel kapcsolatban is a kritikusok pedagógiai képességét emelte ki, vagyis hogy meglátták, hogy lehet belőle valaki – pedig, ahogy fogalmazott, ő most nem feltétlenül biztatná akkori önmagát. Folytonosság azonban nyilvánvalóan létezik a korai és későbbi pályaszakaszok között – ez a kettőség jelentette a Porhó című gyűjteményes kötet összeállításának alapproblematikáját.

Bárdos ezután ennek a folytonosságnak az egyik aspektusára, a viszonyítási pontként visszatérő módon emlegetett újholdas lírára terelte a szót. Tóth Krisztina ezzel kapcsolatban bizonytalankodott, hiszen nehezen látja megragadhatónak a kategória pontos mibenlétét – miközben formailag magát nem annyira, inkább például Szabó T. Annát látná ide sorolhatónak, mégiscsak büszke erre a hasonlításra, hiszen az Újhold szellemisége nagyon is imponáló számára. Egy másik fontos (még tágabban érthető) tradícióhoz, a szabadvershez viszont ennél is problematikusabb a viszonya: a forma számára egyszerre keret és kapaszkodó, amelyről nem szívesen mondana le, és értetlenül figyeli azokat a véleményeket, amelyek a kötöttségekben csak akadályozó abroncsot vagy mellékes fontosságú masnit képesek látni.

Majd a formáról a tartalomra terelődött a szó: Tóth Krisztina a félreértésekkel szemben ezúttal is fontosnak látta leszögezni, hogy nagyon kevéssé alanyi költészetnek gondolja azt, amit ő művel, és ha némelyek számára ezt nehéz is elhinni, időnként még ki is talál dolgokat. Példaként elmesélte, hogy egy iskolában a műveit olvasó gyerekek az életkora alapján próbálták meg kikövetkeztetni, lakhatott-e tényleg annyi helyen, mint leírja – és egy gyerek szólt csak közbe, hogy az irodalom szerinte nem feltétlenül így működik. A vers és a próza keletkezése persze nem egyforma: míg a versnél általában egy dallamból, az életművében az utóbbi években egyre dominánsabban szereplő próza esetében egy sorsot mélyebben megvilágító mozzanatból indul ki.

A beszélgetés le is horgonyoz a most éppen aktuálisabb prózaírásnál: a Pixel című új novellaregény – mely a könyvhétre jelenik meg – egy-egy részletben mutatja meg a romlást, és abból az alaptételből indul ki, hogy a test valamiképpen történelem is. Tóth Krisztina röviden az új könyv keletkezéséről is mesélt: csakúgy, mint a korábbi Vonalkód  esetében, ezúttal is egy előzetes struktúrába írta bele az újabb szövegeket – ennek kordában tartására pedig egy idő után számára is csak nehezen átlátható nyílábrákat volt kénytelen létrehozni. A szövegtest alcímű új könyv megjelenése utáni időkre is bőven van terve a szerzőnek – mint elmondta, több könyvön is dolgozik, és mindenesetre megvan az az út, amin a közeljövőben járni szeretni. Ezért is van – vallotta még be –, hogy egy ideje nem is olvassa már a műveiről írott kritikákat: ennek az eltervezett útnak számára nincs alternatívája, úgyhogy hiába hallaná, hogy másnak ez rossz útnak tűnik; ám ha valamivel nem ért egyet, azzal hetekig képes fejben vitatkozni.