A szláv migráció genetikai bizonyítékai

A történészek régóta vitatták és vitatják, hogy a szláv anyagi kultúra és nyelv terjedését a tömeges népvándorlás, a helyi lakosság fokozatos „szlavizálódása” vagy mindkettő együttesen okozta-e. Azonban a bizonyítékok eddig gyengék voltak – különösen a döntő jelentőségű korai évszázadokban, amikor a halotthamvasztás szokása miatt a DNS-vizsgálatok lehetetlenek, a régészeti leletek pedig szerények voltak.

Légifotó a horvátországi Velim, 7-9. századi temetőjéről (©Archaeological museum Zadar)

A több mint 550 ősi egyén genomszintű adatainak új elemzése drámai népességváltozást mutat. Kiderült, hogy a 6–8. században Kelet-Németországban, Lengyelországban, Ukrajnában és az Észak-Balkánon jelentős változás történt a kora középkori népesség összetételében, amelynek több mint 80%-a kelet-európai újonnan érkező személyekből állt.

Bebizonyosodott tehát, hogy a szlávok felemelkedése is alapvetően a vándorló népek története volt. Genetikai jellemzőik arra utalnak, hogy eredetük a Fehéroroszország déli részétől Ukrajna középső részéig, a Dnyeszter és a Don folyók közötti területre terjedő régióban keresendő – ez a földrajzi terület egybeesik azzal, amit számos nyelvészeti és régészeti rekonstrukció már régóta sugallt.

A szláv terjeszkedés nem egyetlen nép egységes vándorlása volt, hanem a különböző csoportok a maguk módján alkalmazkodtak és keveredtek – ami arra utal, hogy nem egy, hanem több „szláv” identitás létezett. Északon a korábbi germán népek nagyrészt elvándoroltak, helyet adva a szlávok betelepülésének. Délen, a Balkánon a kelet-európai jövevények egybeolvadtak a meglévő közösségekkel. Ez a mozaikszerű folyamat magyarázza a mai Közép- és Kelet-Európa kultúráinak, nyelveinek, sőt genetikai állományának rendkívüli változatosságát. A szlávok terjedése valószínűleg az utolsó olyan kontinensméretű demográfiai esemény volt, amely maradandóan és alapvetően alakította át Európa genetikai és nyelvi képét.

A vizsgált genetikai adatok három földrajzi egységhez tartoznak: északnyugat-balkáni régióhoz, a kelet-németországi Elba–Saale régióhoz, és a lengyelországi–északnyugat-ukrajnai régióhoz. Ezen kívül elemzésre kerültek a Balti-tenger térségéből, valamint az orosz Volga-Oka régióból származó adatok, összesen 1840 ősi egyénre vonatkozóan. (Gretzinger, J., Biermann, F., Mager, H. et al. Ancient DNA connects large-scale migration with the spread of Slavs. Nature (2025). https://doi.org/10.1038/s41586-025-09437-6)

A szláv vándorlás alapvetően más társadalmi modellt képvisel – „demikus diffúziót vagy alulról szerveződő mozgalmat –, amely gyakran kisebb csoportokból vagy átmeneti szövetségekből állt. A szlávok új területeken telepedtek meg anélkül, hogy rögzített identitást vagy elitstruktúrákat erőltettek volna. Sikerük tehát nem a hódításban rejlett, hanem egy pragmatikus, egalitárius életformában – amely mentes volt a hanyatló Római Birodalom súlyos terheitől és hierarchiáitól. Sok helyen a szlávok valódi alternatívát kínáltak a körülöttük széteső birodalmakkal szemben.

Érdemes megjegyezni, hogy a genetikai adatok nem mutatnak jelentős nemi eltérést e migrációk során, ami azt jelenti, hogy egész családok költöztek együtt, és mind a férfiak, mind a nők egyformán hozzájárultak a kialakuló társadalmakhoz. Az új genetikai eredmények a hiányos történeti és régészeti forrásokkal szemben feltárják a szláv vándorlások valódi léptékét – Európa múltjának egyik nagy hatású, mégis kevésbé hangsúlyozott fejezetét. E történelemi folyamat lenyomata ma is jelen van a kontinens nyelveiben, kultúráiban és több millió ember DNS-ében.

Edények a horvátországi Velim temetőjéből, 7-9. század (© Archaeological museum Zadar)

A HistoGenes a világ jelenleg futó legnagyobb archeogenetikai projektje, az első olyan nagyszabású vállalkozás, amelyben a genetika, a régészet, a történelem és az antropológia kutatói multidiszciplináris alapon szorosan együttműködnek. Az eddig megjelent eredmények az avar elit eredetéről a Cell-ben, az avar társadalom szerkezetéről a Nature-ban és a hunok eredetéről a PNAS-ban kerültek közlésre. A nemzetközi projekt régészeti vezetője Vida Tivadar egyetemi tanár, az ELTE Régészettudományi Intézetének igazgatója.

A tanulmány ezen a linken érhető el.


Archaeogenetikai laboratórium. Max Planck Institute for Evolutionary Anthropology, Lipcse (MPG ©Rita Radzeviciute)

Borítókép: Koponya a horvátországi Velim temetőjéből, 7-9. század (© Archaeological museum Zadar)