A teleológiai intuíciók védelmében
A modern tudomány előretöréséig a legtöbben úgy gondolták, az élőlényeknek céljaik vannak, nemcsak abban az egyszerű értelemben, hogy vágynak dolgokra, hanem abban a mélyebb értelemben is, hogy életfolyamataikat és felépítésüket célszerűség jellemzi, a céljaik magyarázzák, miért olyanok, amilyenek – például a sasnak azért éles a szeme, hogy tudjon a magasból vadászni. Az ilyen „teleologikus”, célvezérelt természetképet részben a newtoni fizika ásta alá, mely nem használta a célok fogalmát, részben (és elsősorban) pedig a darwini evolúcióelmélet, mely a látszólagos biológiai célszerűséget a véletlen mutációkra és természetes kiválasztódásra vezette vissza.
A teleologikus gondolkodásmód nemcsak a természettudományból tűnt el, újabban pszichológiailag megalapozott kritika tárgya is lett.
Az elmúlt 20–30 évben pszichológiai kísérletek sora mutatta ki, hogy a gyerekek és felnőttek egyaránt hajlamosak teleologikusan gondolkodni a világról.
Például ha óvodáskorú gyerekektől megkérdezik, miért érdesek a kövek, (a) azért, hogy az állatok vakarózni tudjanak, vagy (b) azért, mert összedörzsölődtek az idők során, akkor a gyerekek hajlamosabbak az (a) opciót választani. Hasonló teleologikus elfogultságot felnőtteknél, sőt, természettudósok között is sikerült kimutatni. Az ilyen vizsgálatokból egyesek arra következtetnek, hogy mi emberek – megfelelő képzés híján – célokat vélünk felfedezni ott is, ahol nem kéne. Ennél komolyabb vádakat is meg lehet fogalmazni. Richard Dawkins például amellett érvel, hogy a fenti kísérletek alapján a gyerekek „ösztönös kreacionisták”, akiket meg kell védeni a vallásos oktatástól. Egyes filozófusok pedig úgy vélik, teleologikus elfogultságaink miatt nem szabad a józan paraszti észre építeni a filozófiában.
Cikkünkben amellett érvelünk, hogy az efféle kritika több okból is elhamarkodott. Egyrészt furának tűnik azt feltételezni, hogy az evolúció egy olyan kognitív hajlamot ültetett el bennünk, ami inkább akadályozza, semmint segíti a természet megismerését. Ha ösztönszerűen súlyosan félreismerjük a valóságot azzal, hogy célokat vetítünk bele, hogyan lehettünk evolúciósan ennyire sikeresek?
A teleologikus gondolkodásmód kritikájával kapcsolatos másik alapvető probléma az, hogy noha az élőlényeket valóban nem szokás ma már célvezérelt rendszereknek tekinteni, valamilyen értelemben mégis jelen van bennük a célszerűség – a szívnek például az a funkciója, hogy keringesse a vért, nem pedig az, hogy dobogó hangot adjon ki. Nehéz és vitatott kérdés a biológia filozófiájában, hogy Darwin után mit jelent továbbra is célokról vagy funkciókról beszélni.
Cikkünkben a biológiai teleológia egyik legérdekesebb kortárs elméletével, az organizmus-elmélettel (OE) foglalkozunk,
amit többek közt Alvaro Moreno és Matteo Mossio fejtenek ki Biological Autonomy (2015) c. könyvükben (az elmélet történetileg ennél jóval korábbra nyúlik vissza, az 1950-es évekbeli kibernetikáig). Az OE lényege valami olyasmi, hogy a biológiai célszerűség egyfajta robusztus önfenntartási, öntermelési ciklus, melynek során az élőlény saját maga hozza létre alkotórészeinek létfeltételeit. Amellett érvelünk, hogy az OE fényében a teleologikus intuíciók teljesen korrektek (veridikusak) is lehetnek, vagyis a józan paraszti ész sokszor olyan mintázatokat fedez fel a természetben, melyek tényleg ott vannak. A pszichológiai értelemben vett teleológiai elfogultság tehát nem egy kognitív defekt, hanem ugyanúgy a valóság megismerésének egyik sikeres eszköze, mint az a képességünk, hogy ágenseket fedezzünk fel a külvilágban.
Az eredeti tanulmány a Philosophical Studies Q1-es besorolású folyóiratban jelent meg: Kertész Gergely – Kodaj Dániel: „In defense of teleological intuitions” Philosophical Studies 180, 1421–1437.