A világirodalom mibenléte

2019.07.22.

Az Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék, az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport és a Digitális Bölcsészet Központ szervezésében East-Central European Literature in/as World Literature címen angol és német nyelvű nemzetközi konferencián került sor Karunkon 2019. június 27-én és 28-án. A konferencián, amelynek megrendezését az Egyetem Tudományos Tanácsa és a budapesti Goethe Intézet támogatta, két nap alatt, két szekcióban huszonhét előadásra került sor, angol, horvát, magyar, német, román és török irodalomtörténészek vitatták meg az újkeletű konjunktúráját élő „világirodalom”-fogalom elméleti és történeti kérdéseit, illetve a kelet-közép-európai térség viszonyát és szerepét ennek a fogalomnak az alakulásában.

A konferencia három plenáris előadását a terület legkiválóbb nemzetközi szakértői, a „száműzött irodalom” sajátosságait bemutató Galin Tihanov (Queen Mary University of London), a világirodalom eurocentizmusát kritikai és történeti elemzésben részesítő Erhard Schüttpelz (Universität Siegen), valamint a marbachi Német Irodalmi Archívum igazgatónője, a „humanizmus” fogalma körüli újabb diskurzusokat tárgyaló Sandra Richter (Universität Stuttgart) tartotta. A tanácskozás budapesti és zágrábi kutatók több évtizedes együttműködésének sorozatába illeszkedett. Az alábbiakban Danijela Lugarićnak (Zágrábi Egyetem) a konferencián elhangzott, erre a hagyományra is visszatekintő bevezetőjének magyar fordítása olvasható.

Először is szeretnék köszönetet mondani magyar kollégáinknak, Kulcsár-Szabó Zoltánnak, Molnár Gábor Tamásnak és Palkó Gábornak az idei konferencia nagyszerű – egyszerre időszerű és izgalmas – témájáért. Az intézményközi együttműködés az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán és a Zágrábi Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán működő irodalomtudományi intézetek között eddig is kölcsönösen gyümölcsöző volt, és remélem, az marad a jövőben is. Akárcsak a korábbi találkozásaink alkalmával, a konferencia témája idén is az irodalomtudomány jelenét meghatározó témák közül került ki.

Éppen ezért engedjék meg, hogy röviden hozzászóljak a konferencia címéhez. A „világirodalom” egyike azon fogalmaknak vagy operatív kategóriáknak, amelyek látszólag nem igényelnek magyarázatot. A világirodalom tanárainak és hallgatóinak nagyjából világos, hogy mit értenek világirodalmon – fontos, eltérő nemzeti irodalmakból származó irodalmi művek („egyetemes remekművek”) időrendbe állított sorát. Felléphetnek azonban ellentmondások és bizonytalanságok: nemcsak akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az irodalom mint élő gyakorlat sokszor másképp működik, mint a térbeli, időbeli vagy oksági rendek sugallják (és közelebb ahhoz, amit Viktor Sklovszkij a „huszárlépés” sakkmetaforájával írt le), hanem akkor is, ha belegondolunk a „világ“ és az „irodalom” alapvető képzeteinek jelentésébe. Várható, hogy néhány előadás az irodalom mibenlétével fog foglalkozni, és hagynám is, hogy ezek magukért beszéljenek. Itt csak arról emlékeznék meg, hogy a „világirodalom” összetételben a „világ” szó a ’glóbusz’ vagy a ’planéta’ jelentést sugallja, miközben mindannyian tudjuk, hogy a világ „egyszerre több és kevesebb ennél” (Etherington – Zimbler 2018: 2). A „világ” ebben az összetételben egyszerre működik metonímiaként (az irodalmi mű kulturális kiterjedését sugallva) és metaforaként (a mű kulturális orientációjára utalva), így a „világirodalom” meghatározása nagyban múlik azon, hogy mit értünk „világ”-on. Maga a tény, hogy a „világ”-ot hajlamosak vagyunk összetéveszteni a „bolygóval” vagy a „glóbusszal”, elárul valamit „a képzelet mai állapotáról: az emberiség a bolygót olyannyira alávetette saját igényeinek, hogy összetévesztjük a(z emberi) világot magával a bolygóval: ugyanakkor pedig arról is megfeledkezünk, hogy a világ – akárcsak az ember – emfatikus fogalom, egyszerre leíró és minősítő” (Uo., 3). Ennek megfelelően a „világirodalom” – akárcsak a „világ” – „egyszerre több és kevesebb”: a kategorizálás, címkézés, viták és eszmecserék helye, amely nem csupán irodalmi műveket, hanem az „irodalmi infrastruktúra” egész, sokrétű mezejét magába foglalja.

Ezek a viták persze ösztönzően hatnak ránk, ugyanakkor korlátozzák is a „világirodalom” mibenlétéről való gondolkodásunkat. Konferenciánk egyik „hozzáadott értéke” remélhetőleg az lesz, hogy lebontja azokat a korlátokat, amelyek között a „világirodalom” fogalmáról gondolkodhatunk.

A konferencia térségi hangsúlya arra int, hogy erről is ejtsek néhány szót. Közép- és Kelet-Európa (Immanuel Wallerstein felfogása szerint félperifériás) helyzete izgalmas. Caryl Emerson az “Answering for Central and Eastern Europe” című írásában azt állítja, hogy ez a térség „ösztönösen ’összehasonlító’” (Emerson 2006: 203). Vladimir Biti jogosan folytatja ezt a gondolatot azzal, hogy a régió „születésétől összehasonlító természetű” (Biti 2014: 2). Ezt egy érdekes anekdota szemléltetheti: „Franz Kafka és Jaroslav Hašek egyazon prágai kocsmában ittak: Kafka a galérián kávézott, Hašek odalent sörözött; az egyik németül, a másik csehül írt, de mindketten értettek egymás nyelvén, és köszöntek egymásnak a lépcsőn” (Emerson 2006: 203). Azonban Caryl Emerson egy másik meglátására is felhívnám a figyelmet: „Száműzetés, áthelyezés, többnyelvűség, heteroglosszia, önmagán-kívüliség és az irónia ebből fakadó kedvelése; állandó határátlépés, valamint a nyugodt, szerves, egynemű, csak hozzád tartozó középpont hiánya: mindezek a bahtyini erények, a valódi dialógus előfeltételei régóta jellemzik Közép-Európát” (203-204). Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy Emerson második megfigyelése nemcsak a térségre, hanem általában véve a világra is áll (akárhogyan is definiáljuk az utóbbit). Habár világos, hogy a világrendszernek rögzített földrajzi struktúrája van, és többé-kevésbé világos, hol van a középpont és hol a perem – a látószög mégis gyökeresen megváltozhat a szubjektivitások domináns formái szerint. Az orosz filozófus Mihail Epstein például „változatosan kijelölt többségekről” beszél, azaz „olyan embercsoportokról, amelyek mind megtapasztalták a szerelmet, a szenvedést, a betegséget, az öregedést, az ihletettséget és egyéb olyan állapotokat, amelyek ’meghaladják’ az identitásukat” (Epstein 1999: 103). Ilyenformán azt is elmondhatjuk, hogy a fenti jellegzetességek – az áthelyezés, a többnyelvűség, a heteroglosszia, az önmagunkon-kívüliség és az irónia ebből fakadó kedvelése; az állandó határátlépés – bizonyos értelemben mindannyiunkra jellemzők, függetlenül a lakóhelyünktől, az állásunktól vagy az elfoglalt társadalmi helyünktől. Az irodalom mint (egyebek között) a társadalmi tudás egy formája éppen erre a tényre emlékeztet bennünket állandóan.

Szeretném hangsúlyozni, hogy – ahogy én értem – a konferencia elemzési fókusza egyszerre térségi és transznacionális. Azért transznacionális, mert nem hajlandó egészen kiszakítani a Közép- és Kelet-Európai térséget a kulturális jelentések és gyakorlatok szélesebb áramából, és azért helyi, mert a problémamezőt a helyi történelmek, kulturális és szellemi hagyományok hibrid sajátosságain belül jelöli ki. Éppen félperifériás és „köztes” helyzetüknek köszönhető, hogy ezek a kulturális és tudományos terek újító és felszabadító eszmék állandó forrásai lehetnek.

Ebben az összefüggésben szeretném megemlíteni, hogy a mi közreműködésünknek is vannak kézzelfogható eredményei. Tudjuk, hogy ez az intézményközi együttműködés az 1970-es években kezdődött olyan tudósok részvételével, mint Miroslav Beker, Aleksandar Flaker és Viktor Žmegač horvát részről, valamint Szabolcsi Miklós és Vajda György Mihály magyar oldalról (eredetileg a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének képviseletében). A legutóbbi időben az együttműködés Dubravka Oraić Tolić és Kulcsár Szabó Ernő vezetésével folytatódott. Csak az utóbbi tizenöt évben ez az együttműködés öt közös konferenciát eredményezett, amelyek nyomán több kötet is megjelent – magyarul, horvátul, angolul és németül. Ezek a konferenciák az alábbiak voltak:

Theorizing Myth, Trauma and Memory in Central and East European Cultural Spaces, Lovran, Horvátország, 2015.
Medium, Technik, Ereignis: Kunstdenken und Literatur nach dem „linguistic turn“, Balatonfüred, Magyarország, 2013.
Raum in Szene: Zentren und Peripherien – Metropolen und Provinzen in Mitteleuropa, Lovran, Horvátország, 2010.
Kulturalität und Kulturbegriff in den Paradigmen moderner Literatur- und Geisteswissenschaften in den Landern Kroatien, Österreich, Slowakei und Ungarn, Veszprém, Magyarország, 2007.
Identität und Differenz. Kroatische und ungarische kulturelle Stereotype, Lovran, Horvátország, 2004.

Végül emlékeztetnék arra, hogy amikor Goethe megalkotta a Weltliteratur fogalmát a különbségekben megtalált egység jegyében, akkor nem a múltra gondolt, hanem egy bizonyos jövőt képzelt el. Noha konferenciánk nem minden előadása komparatív távlatú, ezek a találkozások eleve, születésüktől fogva összehasonlító jellegűek, és én nagy kíváncsisággal várom, hogy milyen szellemi terepre vezet minket a mostani összejövetel.

Elhangzott az 2019 július 27-én Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán.

Bibliográfia:

Biti, V. 2014. Introduction: Reexamining the National-Philological Legacy: Quest for a New Paradigm? In: Biti, V. (ed.) Reexamining the National-Philological Legacy: Quest for a New Paradigm? Amsterdam, New York: Rodopi. Pp. 1-21.

Emerson, C. 2006. Answering for Central and Eastern Europe. In: Saussy, H. (ed.) Comparative Literature in an Age of Globalization. Baltimore: The Johns Hopkins University Press. Pp. 203-211.

Epstein, M. N., Berry, E. E. 1999. Transcultural Experiment. Russian and American Models of Creative Communication. New York: St. Martin's Press.

Etherington, B.; Zimbler, J. 2018. Introduction. In: Etherington, B.; Zimbler, J. (eds.) The Cambridge Companion to World Literature. Cambridge: Cambridge University Press. Pp. 1-19.