"Az élet olyan, mint egy tánc..."

2018.10.01.
Kiemelkedő színvonalú munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a alkalmából Raczky Pál. A BTK Őskori és Elő-Ázsiai Régészeti Tanszék egyetemi tanárát ebből az alkalomból kértük múltidézésre.

Matematika és régész szakon kapott diplomát. Ez két, elsőre egymástól távolinak tűnő érdeklődési kör.
Gyermekkoromban Aszódon egy híres kőkori lelőhely közelében laktam. Amikor kisétáltam a házunk mögé, cserepeket, csontokat, kőbaltatöredékeket találhattam. Hihetetlen kíváncsivá tett, amikor ezeket kézbe vettem, ezért elkezdtem történeti, régészeti könyveket olvasni. A tárgyak, leletek oldaláról indult tehát az érdeklődésem, majd a személyeknek is jelentőségük lett. Az általános iskolai történelemtanárom – Asztalos István – amellett, hogy lelkesen tanította a tantárgyat, elkezdte az Aszódi Petőfi Sándor Múzeumot is szervezni. Motiválta a helytörténet, és hogy Petőfi Sándor itt járt gimnáziumba. Ebbe a munkába minket is bevont: régészeti leleteket, történeti és néprajzi tárgyakat gyűjtöttünk, és végül megszületett a múzeum. Ő hívta fel a figyelmet az Aszód-Papiföldek lelőhelyre, amire az MTA Régészeti Intézetében dolgozó Kalicz Nándor is felfigyelt, és később ásatást is kezdeményezett itt. Én akkor 12–13 éves lehettem, és nagyon boldog voltam, hogy részt vehetek ebben az izgalmas munkában. Aztán gimnáziumba kerültem, és egészen véletlenül az osztályfőnököm, Rosner Gyula is régész volt.

A személyek fontos szerepet töltöttek be az életemben, mindig újabb inspirációt adtak.

Ugyanakkor a természettudományok felé is nyitott voltam. Az ábrázoló geometriát, fizikát pontosan ugyanúgy szerettem a gimnáziumban, mint a történelmet. Persze meghatározó volt, hogy régészeti tárgyak között és régészeti lelőhely közelében nőttem fel.

A régészet akkor szó szerint "kézzelfogható" élményt jelentett önnek.
Igen, igen! Egyszer a szomszédunkban javították a kerítést, és ahogy ástak, megpillantottam néhány cserépdarabot. Végül olyan sokat találtam, hogy talicskával kellett betolni a múzeumba. Nagyon nagy élmény volt, hogy ezt a leletet is mi leltároztuk be, így a színfalak mögé láthattam és el is határoztam, hogy régész leszek. Az érettségi előtti évben elmentem az ELTE bölcsészkarára, ahol összetalálkoztam Bóna Istvánnal. A lelkes fiatal régésszel beszélgetve megtudtam, hogy nagyon kevés embert vesznek fel, és nem is minden évben indul régészet, ráadásul akkoriban ez csak B szak volt, ami azt jelentette, hogy jelentkezett a diák például irodalom vagy történelem szakra, és onnan egy évvel később lehetett átkerülni a régészetre. Ez abban az időben egzisztenciális nehézséget jelentett, így édesanyám és mindenki más is próbált meggyőzni arról, hogy a régészet maradjon csak szép álom. Én akkor azt gondoltam, hogy majd meglátjuk, és felvételiztem matematika-fizika szakra. 1968-ban fel is vettek, majd egy év katonaság következett, ahol több természettudományos érdeklődésű fiatallal „szolgáltam” együtt, köztük például Esterházy Péterrel. Aztán elkezdtem a matematika-fizika szakot, de rájöttem, hogy ez nem fogja kitölteni az életemet. 1970-ben engedélyt kértem, hogy a TTK-s szakjaimmal  párhuzamosan régészetet is hallgathassak. Az utóbbiból egy évvel később sikeres átvételi vizsgát tettem. Amikor átvettek a régészetre, leadtam a fizikát, de a matematikát végigvittem. Szerencsés körülmény volt az is, hogy a Bolyai Kollégiumban lakhattam, ahol remek közösség alakult ki. Legtöbben falusi gyerekek voltunk, mindannyiunk számára nagy kaland volt belekerülni a fővárosi forgatagba.

Miért szerződött mégis vidékre, a szolnoki Damjanich János Múzeumhoz?
Amikor végeztem, lehetőségem volt arra is, hogy Pesten maradjak, és arra is, hogy vidéken dolgozzam. Ami engem érdekelt, az ásatások, az a vidékhez kötött, ezért a szolnoki múzeumi állást fogadtam el. Remek és nagyon szerencsés ásatásaim voltak ott 1975–1980 között. Mindjárt kezdésként, 1976-ban Szajol-Felsőföldön találtam egy újkőkori leégett házat női agyagszoborral, házba temetett halottal – ez akkor nagy szenzáció volt. Ez is mutatja, a régészetre lehet ugyan készülni, de kell hozzá nagy adag szerencse is. A bölcsészdoktorit viszonylag hamar, 1977-ban szereztem meg a saját ásatási anyagom feldolgozásával.

Hogyan került vissza az egyetemre? Vonzotta a kutatás mellett az oktatás is?
1980-ban Bóna István felkért, hogy jöjjek az ELTE-re tanársegédnek. Ez nagy meglepetésként ért, örültem neki, de ott volt a múzeum, és akkor már családom is volt. Bóna professzor így érvelt: „Higgye el, kolléga, nem elég, ha maga ért valamit, a tudást továbbadni, látni a szemekben a csillogást, az a valami…” Akkor ezt még nem nagyon értettem, de elfogadtam az ajánlatot. Az első előadásomon 1981 februárjában aztán én is megtapasztaltam, amit a professzor mondott: valóban más minőség valamit átadni. Nagyon nagy élmény, amikor sikerül felkelteni a diákok érdeklődését, és

a levegőben valami megmozdul, elindul egyfajta szavakon túli kommunikáció.

Merre volt alkalma ásatáson dolgozni?
Amikor kicsit már lazultak a kiutazási szabályok, sokat jártam a Balkánon: Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában, Törökországban, Görögországban. A hazai újkőkor nagyon kötődik a Balkánhoz, és sok hasonlóságot is mutat vele. Különleges településdombok, tellek legészakabbra Európában a Kárpát-medencében vannak. 1985-ben – a vasfüggöny időszakában – óriási lehetőséget jelentett, hogy az athéni Német Intézetben tölthettem fél évet, és ott számos jelentős régészt megismerhettem. Ennek hozadékaként 1987-ben összehoztam egy vándorkiállítást a késő neolitikum legszebb alföldi emlékeiből, amit itthon egyebek mellett Szolnokon és a Budapesti Történeti Múzeumban is bemutattunk, majd a tárlatot meghívták Német- és Franciaországba is. Ez fantasztikus lökést adott. 1991-ben ugyanezt egy bronzkori kiállítással vittük véghez. Az is szerencsés volt és bizonyos „hátszelet” jelentett, hogy Szabó Miklós régész professzor – aki később két ciklusban rektor is volt – átkerült a Szépművészeti Múzeumból az egyetemre. Az 1992-es év is fontos volt az életemben: akkor költözött az intézet a mai helyére, és lehetőségünk nyílt arra, hogy restaurátorműhelyt, raktárt is kialakítsunk. Új dimenziója nyílt meg a régészeti tevékenységnek, valódi intézetté tudtunk válni, és már nemcsak könyvekből taníthattunk. Egyfajta honfoglalás volt ez – nagyon lelkesített. Ez az év egyébként más szempontból is jelentős volt: Polgár-Csőszhalmon kutattam akkoriban, már tervezték az M3-as autópálya folytatását. Az út nyomvonala hatalmas kutatási szelvényt jelentett, fél országnyi területről kaptunk általa régészeti metszetet. Ez a régészeti program pénzt hozott az intézetnek, ráadásul az egyetemi hallgatóknak tudományos témát is szolgáltatott. Az akkori mentő ásatások alkalmat teremtettek arra is, hogy a diákok megtanulják a fizikai munka fogásait, tehát igazi tanásatásokat sikerült szervezni. Az eredmények bemutatására létrehoztuk Polgáron az M3 Régészeti Parkot, nagy szomorúságom, hogy ma ez már nem működik. Ugyanakkor számos doktori disszertáció és tanulmány kapcsolódott és kapcsolódik ma is a Polgár környéki kutatásokhoz.

A Rómer Flóris díj átadóünnepségén, Fotó: Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat

Milyen színvonalú munka folyik az intézetben?
Arra különösen büszke vagyok, hogy az ásatásokon nagyon sok fiatal vett részt kezdő régészként, ma pedig ők az intézet oktatói és a gyakorlati munkák intenzív szervezői. A feltárások során keletkezett hasznot mindig visszaforgattuk, így vettünk könyveket, és öt év csendes háttérmunkájával kialakítottuk a 40 ezer kötetes könyvtárunk számítógépes nyilvántartási rendszerét is. Klinghammer István egykori rektornak és az akkori gazdasági főigazgatónak is sokat köszönhetünk. Az ő támogatásukkal tudtuk beépíteni az épület belső udvarát: itt lett a könyvtár. Ezzel sikerült megfelelő intézeti hátteret kialakítanunk. Az oktatásnak más minőséget ad, amikor a diák be tud menni a könyvtárba, és ott egyben láthatja egy-egy korszak gyűjteményes szakirodalmát. Sok ember kitartó munkája és együttes erőfeszítése kellett ahhoz, hogy európai színvonalú intézetté váljunk az ELTE BTK-n. Jó érzés, hogy 2018-ban azt mondhatom: Európában versenytársak tudunk lenni. Ezt a publikációs jegyzékünk is mutatja. Tehetséges fiatal munkatársaink vannak, akik olyan viszonylag új területeken kutatnak, mint például a genetika, és a Nature-ben jelennek meg cikkeink. Egyszer létrehoztunk egy tablókiállítást az őskortól a középkorig a hazai nagy ásatásokról, ezen keresztül mutattuk be, mi történt húsz év alatt a hazai régészetben. Ez a kiállítás bejárta az országot, s több nagyváros múzeumában népszerűsítette a régészeti munka eredményeit. Aztán szerencsés módon az Amerikai Régész Szövetség meghívására Washingtonban és New Yorkban is bemutatták. Ez nagyon nagy eredmény volt a 2000-es években; jó dolog, ha az ember sikeres a hazájában, az még jobb, ha elismerik Európában, de

amikor a szélesebb világ közvéleménye előtt mutatkozhat meg a magyar régészet, az igazán felemelő érzés.


Sokat kaptam a Természettudományi Kartól, a matematika-fizika képzéstől. Határozottan érzem annak a jelentőségét, hogy a TTK egyfajta gondolkodásmódot, logikát adott: kimondok bizonyos axiómákat, majd felépítek egy elméleti struktúrát, ebben tudományos szigorúsággal megyek végig és – jó esetben ellentmondás nélkül – eljutok egy végkövetkeztetésig. Ez a régészetben is nagyon fontos módszertani követelmény.

Melyik ásatáshoz kötődnek a legkedvesebb emlékei?
A polgár-csőszhalmi több szempontból is a legjelentősebb ásatásom. Ez a legészakibb tell (településdomb) egész Délkelet-Európában. Az itt húzódó autópálya 300 méter hosszú és 100 méter széles metszetet nyitott meg: 80 ház, 124 sír, kutak, a mindennapi élet maradványai kerültek felszínre, ami lehetővé teszi, hogy egy őskori falu szociográfiáját megalkossuk. Összehasonlításképpen: a 2000-es évek elejéig az egész magyarországi neolitikumból 15–16 ház alaprajza állt rendelkezésünkre, míg itt egy teljes falu alaprajza bontakozott ki. Az itt élő közösség egylétrehozott egy dombot, amit többszörös körárok vesz körül. Mintha lenne egy település, meg egy katedrális, ahol az ünnepeket tartják. Kiderült, itt egészen mást fogyasztottak, mint egyébként, például őstulkot, a vadászott ősállatok "csúcsát". Ilyesmire rábukkanni, maga a csoda! 1989-ben kezdődött a feltárás, de minden évben történik valami új. Legutóbb a teljes terület – több mint 60 hektár – mágneses felmérését fejeztük be az MTA Régészeti Intézet segítségével, amiből pontosan tudni lehet a település határait, és hogy hol húzódnak a házak. 35 ezer négyzetmétert tártunk fel a faluból, és közben fantasztikus dolgok születtek. Azóta is sok fiatalnak ad munkát az innen származó leletek feldolgozása.

Idén augusztus 20-án Magyar Érdemrenddel tüntették ki, 2014-ben pedig a régészek legmagasabb rangú kitüntetését, a Rómer Flóris díjat vehette át. Mit jelentenek önnek ezek az elismerések?
Jó érzés, hogy a Magyar Érdemrendet a munkatársaim, tanítványaim, a következő generáció kezdeményezte, ez még értékesebbé teszi számomra a díjat. Néha jó, ha az ember kap visszajelzést, a hajósok is megnyugszanak, ha látják a jelzőfényeket.
Az ember egy ideig magáért küzd, aztán a jövőért, a következő generációkért. Az is fontos, hogy idejében át tudjuk adni a stafétát. Sokszor láttam rossz példát, amikor a nagy tudással bíró szakemberek a szimbolikus váltóbotot hazavitték, és bezárták a vitrinbe. Az is egy misszió, hogy az eredményeinket továbbadjuk, megtaláljuk az utódunkat. Engem boldogsággal tölt el, ha tehetséges fiatalokat látok. Az év végén nyugdíjba vonulok. Továbbra is tartok órákat, de itt az ideje a generációváltásnak, új szemlélet szükséges. Az élet olyan, mint egy tánc:

nemcsak mindig előre, néha vissza is kell lépni.

Szeretem a szakmai kihívásokat, a folyamatos munkát s különösen a terepmunkát. Az élet értelme számomra tényleg a küzdés maga. Amíg mozgásban vagyunk, addig élünk. Egy rendszer is addig él, ameddig aktívan működik. Ha nincs interakció, akkor megfagy körülöttünk minden. A szellemiek folyamatos áramlása különösen jellemzi a felsőoktatási intézményeket: itt mindig „zajlik” az élet, az órákon túl is remek rendezvények, háttérbeszélgetések folynak, s ez mindig stimulációt jelent. Jó dolog a pezsgés közepén lenni. Dolgozunk valamin a saját területünkön, de az ELTE-n belül, így lehetőségünk van megnyerni, magunk mellé állítani más területek tudományos és technikai szakembereit is. A szélesebb beágyazottság sokat jelent a Régészettudományi Intézet országos és nemzetközi szerepvállalásaiban.