Elhunyt Diószegi István

Egy különleges képességű és kivételes adottságokkal megáldott magyar történész hunyt el. Diószegi Istvánra emlékezünk, aki a Mohács utáni magyar történelem legkiemelkedőbb korszakának, a Kiegyezés évtizedeinek volt jeles kutatója. Diószegi professzor, a halkszavú, befelé forduló, a magyar történelem legsúlyosabb, máig megoldatlan kérdéseit tanulmányozó tudósként és tanárként az igazi magyar sorskérdések mély elemzésének szentelte életét. Sorsában is osztozott nemzete megpróbáltatásaiban. Családját az első világháború után telepítették ki a Partiumból. Sok százezer hasonló sorsú honfitársával együtt a szegedi nagyállomás külső vágányaira kilökött marhavagonokban kezdődött magyarországi élete. Egyetemi tanulmányai után nehéz körülmények között indult önálló egzisztenciája. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem egy kis lépcsőházi szobájában lakott éveken át családjával.  Felesége a történész könyvtár vezetője osztozott sorsában és hatékonyan segítette munkáját.

Nehéz indulása ellenére is szilárd meggyőződése volt, hogy nem lehet, nem szabad a nehéz körülményekre hivatkozva feladni karrierjét, nem szabad arra hivatkozni, hogy a rossz feltételek miatt nem lehet semmit sem tenni, hiszen a legfontosabb gondolatok úgysem jelenhetnek meg. Valóban az 1950-es évek sok súlyos akadályt jelentettek számára, akinek eszményei között kiemelkedő helye volt a nemzet demokratikus fejlődésének és a nemzeti szuverenitásának. A magyar demokratikus fejlődést és önállóságot munkásságának középpontjába állító szemlélete pályája indulásakor nem volt népszerű,de Diószegi zsenialitása abban állt, hogy elfogadtatta a máig sorsdöntőnek számító témát és azokat a formákat, amelyek között felfogását szóban és írásban egyaránt kifejezhette. Választott témája a 19. század második harmadától az első világháborúig tartó, meghatározó jelentőségű magyar történelem, jelesül a magyar külpolitika bölcs és szakmailag példátlanul igényes és korrekt bemutatása volt. Munkásságának egyik központi eleme Andrássy Gyulának, a szabadságharcosnak, majd a saját korában a nagyhatalomként tevékenykedő Osztrák-Magyar Monarchiának az európai és a világpolitikára nagyhatást gyakorló külügyminisztere pályafutásának, a nagyívű és máig tanulságos elemzése és értékelése. 

Tudósi és oktatói erényei a 1970-es évek második felétől kezdve tudtak kibontakozni az akkor már lényegesen változó körülmények között. Diószegi belevetette magát a munkába. Andrássyról szóló monográfiájával és számtalan tanulmányával nagyban hozzájárult egy új magyar szellemi elit kialakulásához.

Diószegi nemzedékének óriása volt. Fő gondolatai máig iránytűként szolgálnak azok számára, akik valóban tájékozódni akarnak a világ realitásairól, és tenni szeretnének valamit a jövőért.

Élete utolsó éveiben, mint az ELTE professzor emeritusa segítette a szárnyait akkor próbálgató új nemzedék színrelépését.