Vitálos Etelka nyerte a HELP versíró versenyét

"Hányszor próbáltam a sót 
visszatenni a tengerbe? 

Azok az apró kristályok 
oda tartoznak, ott tudnak 
csak semmivé lenni,  
én mégis magammal hordom 
őket, az évek alatt beleszáradtak 
a hajamba.

Fáj, mikor fésülöm, 
a só csak úgy recseg a kefe foga 
alatt, nem ott a helye, vissza kell 
rakni a tengerbe. 

Szemeimből óceánok 
folytak ki, s kék lett minden, olyan 
fajta kék, ami az ember bőrébe 
ivódik, megmérgezve az erek 
természetes azúrját. 

Uszadékfára feszített testem,  
húsomat nyelik a szikrázó  
halak, nem adtam vissza a sót, 
a tenger elevenen felfalat. 

Olyan pici vagyok a 
bálnák mellett. 

Ez megriaszt és megnyugtat. 
A kagylók mellett viszont 
Alakom hatalmas. 

Ez egyszerre ad okot keserűségre 
és nyújt vigaszt. 

Medúzát akarok ölelni. 
Két agy nélküli létforma 
az érintés útján keletkezett 
elektromosságban összeforrva. 

Vajon el lehet tüntetni a 
hajóroncsot az óceán mélyéről? 
Vagy az már ott marad örökre? 

Fehér hab fodrozódik, 
veszett ez a zavaros víz 
A korhadt oszlopokon 
álló mólón ülve nézem ezt 
a káoszt. 

Itt fúlt vízbe a bizalom,  
elmerült mélyre, a 
nagyon-nagyon sötétbe. 

Annyi mocskot ringat magával 
a víz. A nap sugarai néhol 
megtelepszenek a türkiz 
ráncokon, és én csak nézem, 
ahogy ez a végtelen kékség 
itt marad. Örökre. 

Megfojt a nyirkos hínár, 
s a hajóroncsok magánya 
már az én magányom is. 

A hullámok nem simogatnak, 
csak ütnek. 

A tenger, az óceán marad. 
A sót vissza kell beléjük rakni."

Vitálos Etelka