Takács József halálára

Több volt ő számunkra, mint kolléga: a nemzedékünkhöz tartozott, mégis úgy tartottuk őt számon mindig, mintha tulajdonképpen bátyánk lenne, s szavának kicsit nagyobb súlya lenne, mint a többiekének. Vele, mint az testvérek között szokásos, egy húron pendültünk, ugyanazoknak a tapasztalatoknak és eszményeknek a részesei voltunk, mégis kissé a vezérünknek tekintettük. Nem is annyira amiatt a pár évnyi korkülönbség miatt (amely túl kicsi ahhoz, hogy ezt a korai távozást is igazolja), hanem mert rajta keresztül mintha az előttünk járó nemzedékek tapasztalata szűrődött volna át hozzánk, anélkül azonban, hogy ez elszakította volna tőlünk. Nem is a kora, vagy tekintélyének nehézkedése miatt volt ő mégis egyfajta Mester, hanem irigylésre méltó ízlése, ítélőképessége és - mindenekfölött - a lényéből áradó természetes, közösségformáló kedvessége folytán.

Mint az idősebb testvérek esetében szokás, azt a bölcsességet kerestük és találtuk meg benne, amely képes volt irányt szabni nekünk fontos döntéseinkben, amely biztos szemmel mérte fel tetteink következményeit, amely ki tudja jelölni a legegyszerűbb utat terveink megvalósításához.

Jóska kétségkívül idealista volt, aki mindig hitt abban, hogy a világot, amelyben élünk, jobbá tehetjük. Ugyanakkor azonban működött benne egy veleszületett valóságérzék, s a valóság bonyolultságának világos megítélése rávezette őt - s általa bennünket is - azon megoldásokra, amelyek segítségével a nehézségek kijátszhatók, legyőzhetők. Innen eredt az a szeretetre méltó, szívélyes, bátorító magatartás, amellyel a személyekhez és a problémákhoz viszonyult, ahogyan a lehető legjobb eredményre törekedett. Innen eredt az a hihetetlen optimizmus és derű is, amellyel az utóbbi négy évben betegségével nézett szembe - s amellyel bennünket, kollégákat folyamatosan elbűvölt, sőt olykor szinte elképesztett.

Az ő lényének és működésének esszenciája abban a szeretetben, baráti tiszteletben és elismerésben ragyogott fel legfényesebben, ahogy diákjai néztek föl rá és rajonganak érte évtizedek óta. Ez a kölcsönös, természetes szeretet tanszékünk, doktori programunk, szűkebb szakmai környezetünk egyik legfontosabb kötőanyaga volt eddig - még nem tudjuk elképzelni, hogyan lesz ez nélkülözhető. Valószínűleg sehogy: magunk között kell tartani - ha kedves személyét nem is tudjuk - élő szellemét.