Elhunyt Széphelyi F. György

Generációja legragyogóbb koponyái közé tartozott. Az antik auktoroktól az újavantgárd akcióművészetig, a barokk emblematikától a századfordulós építészetig, a tudománytörténeti filológiától a legspecifikusabb bútorműves technikákig mindenben naprakész volt. Lenyűgöző filosz műveltség, hihetetlen memória, elképesztő terjedelmű és mélységű művészettörténeti szakértelem – és persze pedáns szövegmunka, kifejezéskészség, pazar nyelvtudás: aki csak kicsit is ismerte (és nagyon sokan ismerték), bizonyosan tudta róla, hogy mi mindenre lett volna hivatott. Keveset írt, de az rögtön alapvetésnek bizonyult: miközben a legnehezebb szerzőkkel bíbelődve csendben hatalmas szakfordítói életművet teremtett – saját előremenetelét, a személyes sikert nem ambicionálta. Érvényes volt, de érvényesülni nem akart. Akadémikusok között lett volna a helye, de csak hatvan évesen préselte ki magából a doktori címet – legendás védésén a csilláron is lógtak, amikor frenetikus tapsvihar fogadta opponenseinek adott egyórányi briliáns válaszelőadását. Kollégaként is, tanárként is szelíd volt, megértő és szolidáris: vagyis alapjában szabad és autonóm. Ezt hozta otthonról, a kritikus szellemű polgári családból, amely a Ferenciek terén lévő tágas lakásban támaszpontként szolgált a 60-as évek avantgárd fiataljai számára. Széphelyi Frankl György itt, a lázadó zseni testvérbáty Hajas Tibor árnyékában nőtt fel. Élete végéig hű maradt ehhez az egyszerre inspiratív és bénító eredethez: a lakáshoz is, a szellemhez is. A magyar kultúra, s benne a művészettörténész társadalom mától mérhetetletlenül szegényebb, mint tegnap volt.  

A nekrológgal búcsúzik a Művészettörténeti Intézet nevében: Rényi András 

Fotó: Halas István