Kocsis Gyula köszöntése
KOCSIS GYULA KÖSZÖNTÉSE
nyugdíjazásakor, 2012. szeptember 5.
Mohay Tamás
Nem szeretnék teljes pályaképet adni, a nyugdíjazás nem ennek az alkalma, hanem inkább egy tartalmas, kiadós köszönetmondásé. Köszönetmondás három körben: főként a legfontosabb egyetemi munkában, a tanításban, aztán a kutatásban, végül a kollegiális kapcsolatok terén.
1988 őszén kezdtél tanítani a Tárgyi Néprajzi Tanszéken, majd Barabás Jenő nyugdíjazása után 1989 januárjától lettél teljes állású adjunktus, Paládi-Kovács Attila tanszékvezetése alatt. Azon a Tanszéken akkor még dolgozott Kisbán Eszter, Szilágyi Miklós, Hoffmann Tamás, Sárkány Mihály, a főállásúak mellett jó páran másodállásban is.
Tíz évvel korábban ment nyugdíjba Tálasi István professzor (1910–1984), Veled együtt generációk szakmára indító mestere, aki addigra már évek óta nem lehetett köztünk. Egyetemi éveidben, 1968 és 1973 között mások mellett Tőle tanulhattál alaposságot, önmagaddal szembeni, szinte már aggályos kritikai érzéket, másokkal szembeni türelmet és megértést, az adatok, különösen a történeti forrásokból feltárható adatok maximális tiszteletét.
1989-ben már öt éve megkaptad a Néprajzi Társaság Jankó János díját, mögötted volt már tizenöt évnyi múzeumigazgatás Cegléden a Kossuth Múzeumban, és még előtted volt tizennyolc év ugyanebben a beosztásban. Nem volt, nem lehetett könnyű két helyen teljesíteni, de Te mindent megtettél, hogy ez sikeres legyen.
2002-ben nyújtottad be PhD értekezésedet, amit az év novemberében védtél meg summa cum laude minősítéssel. A kötet 2005-ben jelent meg: A Jászság társadalma, népessége, gazdálkodása a 16-17. században alapmű marad még nagyon sokáig.
A Tárgyi Néprajzi Tanszék már a következő hónapban, az év decemberében felterjesztett docensi kinevezésre, de azt csak évekkel később, 2006-ban nyerhetted el.
2007-ben bízott meg a kari vezetés a Tárgyi Néprajzi Tanszék vezetésével, ezt négy évig láttad el. Közben benyújtottad habilitációs dolgozatodat és 2009. november 12-én került sor sikeres habilitációs előadásodra „Az európai /paraszti/ család-háztartás demográfiai viselkedésének vizsgálata” címmel. Dolgozatod, a Pest megye parasztságát és gazdálkodását az 1770-71-es megyei urbáriumok tükrében bemutató kiterjedt adatgyűjtés és elemzés addigra szerencsére már megjelent a Tanulmányok Pest megye monográfiájához II. c. kötetben Soós István szerkesztésében.
Az Egyetemen, a Tanszéken kezdettől fogva mindazt becsülettel megtetted, amit az egyetemi oktatómunka megkíván. Főkollégiumokat tartottál az anyagi kultúra több témakörében, földművelési, állattartási, történeti kurzusok kerültek sorra. Emellett társadalomnéprajzi, társadalomtörténeti kurzusokat tartottál sok éven át. Néprajzi alapismeretekre tanítottál történész hallgatókat. Az előadások mellett természetesen a kevésbé látványos, de annál munkásabb szemináriumvezetésből is bőven kijutott. A kétszintű képzés, a bolognai képzési rendszer bevezetésétől kezdve oktatási tevékenységed még összetettebb lett; települési, zsákmányolással, kézművességgel foglalkozó szemináriumokat is tartottál. Kedveltek voltak speciális kollégiumaid, melyeket a Neked kedves témákból tartottál, mint az Alföld határhasználati rendszere, az alföldi szabadalmas kerületek történeti néprajza, stb.
Hogy néhány Számodra is emlékezetes nevet is előhozzak, szakdolgozati témavezetője voltál régebben Granasztói Péternek (1996), Nagy Jankának (1999), Elter Andrásnak (2002), Hargitai Piroskának (2003), aztán Kiss Emíliának, Mecséri Annamáriának, Simon Anettnek, Gyenes Fruzsinának, legutóbb pedig Kovács János Viktornak. Hála Józsefnek a Tanszékről történt eltávolítása után évekig Te szervezted, vezetted a hallgatók múzeumi gyakorlatait.
Hasonló aktivitással vettél részt a Paládi-Kovács Attila vezetésével 1996-ban megindított doktori képzésben is órákkal, bírálatokkal, bizottsági tagként, opponensként illetve nem utolsó sorban a program titkáraként. Lendvai Kepe Zoltán a Te témavezetéseddel jutott el a doktori védésig. Bíráltad Simon András, Ozsváth Gábor, Baksa Brigitta doktori dolgozataid.
Egyetemi munkád szerves részét alkották kutatásaid az elmúlt húsz évben. Folytattad, amit korábban, még egyetemi éveid során megkezdtél, sokat foglalkoztatott a Jászság történeti néprajza. Azok közé tartozol, akik a történeti forrásokat néprajzi ismeretek, közvetlen, élményszerű tapasztalatok birtokában tudták megszólaltatni. Ott lehettem a Jászok Egyesülete budapesti rendezvényén, amikor könyvedet bemutattad, és láthattam, hogy maguknak az érintetteknek a körében is mekkora megbecsülést, elismerést vált ki ez a fajta kutatói alaposság, minden részletre kiterjedő tárgyszerűség.
Sok évet töltöttél annak a témának a kutatásával, ami végül habilitációs dolgozatodban öltött látható testet: a Pest megyei parasztság életviszonyainak a 18. század végén az urbáriumok forrásanyagából kirajzolódó képével. Itt sem az általános nagy összefüggések vagy az elméleti tanulságok lehetősége vonzott elsősorban, hanem a mikroszkopikus részletességű analízis. Mégis jóval több ez (is), mint adatok puszta összegzése, mert életszerűvé válnak a kérdőpontokra adott válaszok, szinte ott érezhetjük magunkat a falvakban. A magyar néprajzban ebben a kutatói habitusban két fókusz ötvöződik, amelyek sokaknál rendszerint elkülönülten jelentkeznek. Sokan vannak az utóbbi húsz-harminc évben, akik leszűkítették a fókuszt, egyetlen település, egyetlen élettörténet, egyetlen fényképkollekció, egyetlen narratíva is tanulmányok, monográfiák témája lett, lehetett. Indokolt is ez a koncentrálás olykor ideológiailag is és indokolatlan túláltalánosításokkal is terhelt korábbi időszakok után. Ugyanakkor ez azzal járt, hogy a néprajznak ez a része szem elől tévesztette a tágasabb perspektívákat; olykor az lehetett az érzésünk, hogy már egyetlen település is szinte vállalhatatlanul tágasnak bizonyult, nemhogy valaki egész térségekkel, régiókkal foglalkozna. A Te kutatói magatartásod egyesíti a két nézőpontot: miközben hajlandó vagy, voltál éveket elbíbelődni a levéltárban olvashatatlan (s olykor más írással, más nyelvi környezetben fennmaradt, például 16. századi török összeírók által kissé félrehallott kunsági adózók neveit, arab írással feljegyezve) adatok kiböngészésével, nem feledkeztél meg arról, hogy mindennek igazán térségi összefüggésben van értelme. Ahhoz viszont valóban annyival több idő, annyival több koncentráció, annyival hosszasabb és részletesebb táblázatok elkészítése, azok módszeres elemzése szükséges. A publikációkon túl a képzésben is, bírálataidban is hasznosítottad ezt a tudást.
Tegyük hozzá mindehhez, hogy közismert témáid mellett, melyek a régebbi múltba vezettek, a közelmúlt parasztságának története is foglalkoztatott – amikor arra lehetőség nyílt. A ceglédi nagygazdák, a „kulákok” sorsa éppúgy, mint 1956 helyi emlékezete, amiről a forradalom 50 éves évfordulójára kötetet szerkesztettél (’56 Cegléden: visszaemlékezések, dokumentumok. Cegléd, 1996).
Talán Te magad sem számoltál utána, mennyi időt töltöttél úton két munkahelyed, Budapest és Cegléd között. Cegléd és a Kossuth Múzeum mellett mindvégig kitartottál, és a múzeum vezetése mellett meg kellett tapasztalnod azt is, mit jelent a helyi hatalmasságoknak való kiszolgáltatottság a hetvenes években, mi mindenbe szólnak és nyúlnak bele párttitkárok, vébétitkárok vagy tanácselnökök, milyen szívós kitartás kell ahhoz, hogy a szakmaiságot meg lehessen tartani a kisszerűség, a partikularitás magát mindennél nagyobbnak képzelő hatalmaskodása közepette. Talán ez is lehetett a hátterében annak, hogy egy adott időben helyi politikai szerepvállalásra is hajlandóságot mutattál. Utólag nem sajnáljuk, hogy nem Téged választottak meg 1994-ben Cegléden …
Végezetül pár szót érdemes ejteni a kutatás és a tanítás mellett arról az emberről is, akiben mindezek a szerepek együtt vannak, integráns egésszé kerekednek. Nem sorolok hosszan emlékeket, élményeket. Mi ketten együtt kerültünk az Egyetemre, ugyanabban a szobában, Tálasi István, majd Barabás Jenő egykori helyén kaptunk asztalt, szekrényt, ott tartottuk első óráinkat, együtt, s talán mondhatom, egymást segítve szoktunk bele az egyetemi munkaritmusba. Sokat segítettek akkori, mára jórészt máshová került vagy eltávozottt kollégáink. Nem tudom felidézni, hogy bárkivel is konfliktusba vagy tartós rossz kapcsolatba keveredtél volna. Ezt a képességedet az együttműködésre, a megegyezésre később is megtartottad, mikor változott a tanszéki és egyetemi helyzet, és lassan eljött az ideje, hogy Te lettél a rangidős a Tanszéken. Diákokkal és kollégákkal egyaránt megtaláltad a hangot, bizalmaskodás nélküli közvetlenséggel, tanácsra mindig kész segítőkészséggel, nagyzolás nélküli biztos tartással és öntudattal, magamutogatás nélküli, inkább félrehúzódó, mint heves vagy nyílt vitákba bonyolódó habitusoddal.
Emlékezetes közös gyűjtőutunk volt 1997 nyarán a szlovákiai magyar falvakban Ipolyság környékén, ahol a Te Pest megyei múzeumi kapcsolataid révén mozoghattunk szabadon Gulyás Imre mikrobuszával. Sok közös kirándulásról is felidézhetnék emlékeket, de nem teszem, néhány fénykép illusztrálja ezeket is.
Diákjaid szerettek, becsültek, bizalommal fordulhattak Hozzád. Tiszteletük jele az a kötet, mely kedves népdalod egyik sorára utalva, a Jászberényi huszár címet viseli, s melyet főképp a Te szemináriumaidra készült dolgozataik továbbfejlesztett változataiból állítottak össze (Jászberényi huszár. Hallgatói tanulmányok Kocsis Gyula 60. születésnapjára. Szerk. Hubai Gabriella, Budapest, 2009).
Köszönjük Neked mindezt. Nyugodtabbak lennénk mindnyájan, ha nem a hivatalos nyugdíjkorhatár elmúltával kellene mindezt elmondani, hanem az egyetem bevett szokásai szerint csak évek múlva. Azt reméljük, hogy noha valóságos a nyugdíjazás, valóságos marad jelenléted is a Tanszéken, az Intézetben, a doktori képzésben, és most itt előre is köszönjük mindazt, amit majd ezután tehetsz, teszel – folytatásképpen. És kívánjuk azt is, hogy tudományos terveidet megvalósíthasd, további műveid megszülethessenek, talán egy-két gonddal kevesebb, nyugodtabb környezetben.
Ehhez kívánunk erőt, kedvet, kitartást, nem utolsó sorban testi-lelki épséget, egészséget.