Az erőszak kritikái az irodalomban és a filozófiában

Hogyan felel Hannah Arendt, Eve Sedgwick és Adriana Cavarero a dadogó Billy Buddnak?

2023.01.18.
Az erőszak kritikái az irodalomban és a filozófiában
Timár Andrea, az ELTE Anglisztika Tanszék docensének Kari Publikációs Díjában részesült tanulmánya a Critical Horizons. A Journal of Philosophy and Social Theory. „Mimetic Inclinations” című különszámában jelenik meg.

A különszám Adriana Cavarero kortárs olasz filozófus munkásságát járja körül. Cavarerora nagy hatással volt Hannah Arendt filozófiája: az individuum helyett mindkét filozófus a másokkal kapcsolatban élő, ám unikális embert helyezik a fókuszba, az inter-szubjektivitásra, a közösségi létezésre helyezve a hangsúlyt. A tanulmány mégis a két filozófus közti különbségekre világit rá egy irodalmi mű, Herman Melville Billy Budd című kisregényének kontrasztív elemzésen keresztül, Eve Sedgwick paradigmateremtő értelmezését is bevonva.

Hannah Arendt a 20. század egyik legjelentősebb politikafilozófusaként ismert, ám írásai között számos irodalmi elemzést is találunk. Az egyik legérdekesebb Melville Billy Budd című kisregényéről született politikai elemzése, amely A forradalomról (1963) című könyvében szerepel. A kisregény középpontjában a jóságos Billy Budd, a dadogós matróz áll, akit a strázsamester megrágalmaz, hogy lázadást szít a hajón. Amikor a hajó kapitánya mindkettejüket a kabinjába hívja, Billy a hazug vádra csak dadogással tud felelni, végül pedig frusztráltságában halálos ütést mér rágalmazójára. A kapitány, bár tudja, hogy a vád hazug volt, Billyt a gyilkosságért halálra ítéli.

Arendt a történetet a francia forradalom allegóriájaként olvassa; szerinte a beszédképtelenség s az érzelmi túlfűtöttség óhatatlanul erőszakot (terrort) szül, márpedig a politikában szerinte csak a beszédnek, a megegyezésnek, a kompromisszumnak lenne helye. Számára az erényt a kapitány testesíti meg, aki nem lágyul el, nem hagyja, hogy Billy Budd iránti együttérzés megingassa, és a megbocsátás helyett a törvény politikai képviseletét választja.

Vagyis Arendt olvasata két lehetséges választ kínál az erőszakra: a megbocsátást vagy a büntetést (erőszakot).

Eve Sedgwick paradigmateremtő queer olvasata a megbocsátás, s az együttérzés mellett érvel: ő a jóképű Billy-ben a vágykeltő forradalmárt, a kapitányban pedig a forradalmat (és a vágyakat) eltipró konzervatív figurát látja. Az Adriana Cavaero által inspirált olvasat azonban egy harmadik alternatívát kínál. Arendttel szemben (többek között Levinas és Agamben nyomán) azt állítja, hogy szoros kapcsolat áll fenn az artikulált nyelv és az erőszak között.

Vagyis az erőszak eredete egy cavareroi olvasatban nem a beszédképtelenség vagy a dadogás, hanem épp ellenkezőleg,

az, hogy a dadogóhoz nem hajolunk oda, nem figyelünk a beszéd, a jelentés iránti szándékra, hogy megértsük, a másik mit is akar mondani. Cavarero alternatívája az odahajlás etikáján (ethics of inclination) alapul, amely nem megbünteti vagy megbocsátja, hanem megelőzi az erőszakot, a közösségnek a mindenkori másik iránti felelőssége nevében. Az artikulálatlan, érhetetlen hang kiváltotta felelős törődés imperatívuszát Cavarero a Primo Levitől ismert Hürbinek példáján mutatja meg. Nyitott kérdése marad a tanulmányban, hogy egy Cavarero-inspirálta etika hogyan valósítható meg a politikai térben.