Búcsú E. Abaffy Erzsébettől (1928–2023)

2023.02.27.

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete, a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék és a Bölcsészettudományi Kar mély fájdalommal tudatja, hogy E. Abaffy Erzsébet professzor emerita, a magyar nyelvtudomány kiváló művelője és sok nemzedék emlékezetes tanára 95 éves korában csendesen elhunyt.

E. Abaffy Erzsébet egész szakmai életútja az egyetemi oktatáshoz kötődik. Pályája a Debreceni Egyetemen kezdődött, ahol magyar–latin szakos tanulmányait végezte 1951-ig. Itt lett Bárczi Géza hűséges tanítványa és egyik legközelebbi munkatársa. Fiatal oktatóként innen jött mesterével 1952-ben Budapestre, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen létrejött a Bárczi Géza vezette II. sz. Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Tanári pályáját 1970-től az akkor megalakult Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszéken (mai nevén a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszéken) folytatta nyugdíjba meneteléig, 1998-ig.

Nyelvtörténeti munkásságának középpontjában több terület áll. Pályája elején ilyen a 16. századi misszilisek kutatása, melynek titkaiba fiatal kutatókat is bevezetett. Kimagasló teljesítménye a magyar igejelezés és igeragozás történetének feldolgozása az ómagyar kor végéig A magyar nyelv történeti nyelvtana című háromkötetes szintézisben (Benkő Loránd főszerk., 1991–1995), melynek egyik szerkesztője is volt. Harmadikként kiemelendő a sok újat hozó „Hangtörténet” a Kiss Jenő és Pusztai Ferenc által szerkesztett Magyar nyelvtörténetben (2003). Tegyük hozzá mindehhez a kódexkiadási munkálatokban vállalt irányító szerepét, valamint szakmai közéleti tevékenységét, mely a kötelességtudás példája lehet.

Az a szellem, amely a fenti művekben érvényesül, természetes módon jelen volt tanári munkájában is. A rendszerszerűség keresése, az okok feltárására való törekvés igazi szenvedélye volt, s az a logika, amellyel egy-egy jelenségkört megvilágított, rendkívül érdekessé tette fejtegetéseit. Szigorú és igazságos tanár volt, következetes és igényes, s ez sok diákot vonzott óráira. Annál is inkább, mert nyilvánvaló volt: önmagával a legszigorúbb és a legkövetkezetesebb. Eközben derűs, valódi érdeklődés élt benne diákjai iránt, szívén viselte, sőt előmozdította sorsuk alakulását – életműve így nemcsak műveiben, hanem kollégái és tanítványai szívében is tovább él.