Kapitalista módszerek a szocialista gyárban?

Maga a kutatás a Carl Zeiss Jena óriásvállalat levéltári dokumentumainak és a gyár pártszervezete iratanyagának tükrében vizsgálta a vállalati munkáspolitikát, különösen pedig az 1960-as évek reformjainak helyi megvalósulását és fogadtatását a munkások körében. Az elkészült tanulmány nagy levéltári forrásanyag tükrében bizonyítja, hogy a reformok időszakában volt egy komoly törekvés arra, hogy egy új, professzionális, hatékonyság-orientált menedzsmenti-technokrata réteget képezzenek ki a régi munkáskáderek helyett, akik elsősorban a politikai hűség alapján rekrutálódtak. Ulbricht, kihasználva a hruscsovi olvadást, egy export-orientált gazdasági növekedés pályájára akarta állítani az NDK-t, amelynek kezdeti sikereit a „vörös csodaként” is emlegették az országgal foglalkozó közgazdászok. Ennek a reformpolitikának azonban természetesen volt egy komoly, párton belüli ellenzéke, akik tartottak a „piac” nagyobb befolyásától. 

A helyi dokumentumok alapján jól bemutatható a régi és új menedzsment közötti ellentét.

A „taylorista” módszerek alkalmazása természetesen kiváltotta a munkások rosszallását, sőt, hétköznapi ellenállását, hiszen a taylorizmus nem fért bele a nagyobb egyenlőség morális gazdaságába, amelynek értékrendjét ekkor még osztották a munkások. A morális gazdaság és a hétköznapi ellenállás központi fogalmai az elemzésnek. Kopstein az 1953-as munkásfelkelést tekinti egy olyan mozzanatnak, ahol ez a két fogalom összekapcsolódott, és kiváltotta a munkások ekkor még valóban munkásosztályként való fellépését. Az ulbrichti reformok elleni munkástiltakozás végül nem vezetett felkelkéshez; a reformokat azonban leállították. Természetesen ennek voltak más tényezői, a külpolitikában a szovjet vonal „bekeményedése” és a prágai bevonulás. Kopstein és más nyugati történészek azonban úgy vélik, hogy

nem lehet teljesen ignorálni a belső erőviszonyokat, és mindent levezetni a szovjet akaratból.

A reformok bukásának voltak belső okai – a taylorista módszerek bevezetése elleni munkástiltakozás a hétköznapi ellenállás egyik példájaként is felfogható. 

Hosszú távon azonban pirruszi győzelem volt ez a tiltakozás. Honecker megteremtett egy olyan rendszert, amelyet a szakirodalom Fürsorgediktaturnak nevez, és több olyan célt is megpróbált megvalósítani, amelyet már a 19. századi német munkásmozgalom a zászlajára tűzött. A szocialista „konzumerizmus” azonban olyan versenyre kényszerítette a tervgazdaságot, amelyet az semmiképpen nem bírt az örök riválisnak tekintett NSZK-val szemben. Ráadásul kialakultak anyagi különbségek is, például azok között, akik hozzájutottak a nyugati árucikkekhez, és azok között, akik nem. Az 1980-as évek végén a munkások már nemet mondtak – nemcsak a tervgazdaságra, hanem azokra a kísérletekre is, amelyek demokratikus alapon próbálták meg „újraszervezni” a szocializmust.  Noha voltak kísérletek a munkások megszervezésére,

a „tömegek” ekkor már nemzeti egységet, nyugati valutát és áruval tele polcokat követeltek.

A szocialista modernitásból való kiábrándulás aláásta a hitet egy szocialista megújulásban, és újabb illúziókat teremtett – hogy az egyenlőség morális gazdasága és a kapitalizmus egymással „összebékíthető” fogalmak. A morális gazdaság és a hétköznapi ellenállás kutatása azért is fontos, mert az azokhoz fűződő hitek és illúziók a mai politikát is formálják, alakítják.   

A Kari Publikációs Díjban részesült tanulmány itt olvasható.

Borítókép: Építészfórum