Szegecselő Rozi Covid idején
Avagy hogyan vethető be egy ikonikus II. világháborús plakát a koronavírus elleni harcban?
Brdar-Szabó Rita és az Eszéki Egyetem kötelékébe tartozó szerzőtársai ennek jártak utána a Review of Cognitive Linguistics folyóiratban megjelent tanulmányukban a kognitív nyelvészet segítségével. A kutatás kiindulópontja az a megfigyelés, hogy az amerikai sajtóban néhány ikonikus 1. vagy 2. világháborús kép fontos időszakokhoz köthetően ciklikusan megjelenik (intertextualitást, illetve intervizualitást létrehozva). Ezek között is a legfontosabbak Joseph Rosenthal 1945. február 23-án készített Zászlóemelés Iwo Jimán című fényképe és Rosie the Riveter, azaz Szegecselő Rozi legendás ábrázolása, amely a jelen kutatást inspirálta. Rosie fő attribútuma a szegecselőpisztoly, amely vadászrepülők javítását szolgálta, utalva ezzel a nők fontos szerepére a hátországbeli hadiiparban. Rosie fiktív alakja két különböző kép egybeolvadásaként alakult ki az amerikai kollektív emlékezetben.
Ezek közül az egyik Norman Rockwell 1943. május 29-én a Saturday Evening Post címoldalán megjelent posztere, amely egy fiatal nőt ábrázol ebédszünet közben, szendviccsel a bal és névre szóló elemózsiásdobozzal a jobb kezében, ölében szegecselőpisztolyt tartva, miközben jobb lábával Hitler Mein Kampf című könyvét tiporja. Rosie másik ikonikus ábrázolása J. Howard Miller 1942-es plakátja, amely egy piros babos kendős fiatal nőt jelenít meg könyékig feltűrt kék ruhában, a jobb felkar megfeszített izomzatával, ökölbe szorított kézzel. Ez a kép a lakosság háborús erőfeszítéseit támogató kampány részeként készült We Can Do It! címmel, és bár ezzel kapcsolatban a háború alatt szóba sem került Rosie neve, a legtöbb amerikai ma mégis elsősorban ezzel a képpel asszociálja az alakját. A jelen vizsgálat kiindulópontja az utóbbi változat.
A vizsgálat során a szerzők kognitív nyelvészeti keretben részletesen elemezték a kép használatának dinamikáját, és elkülönítették ennek különböző fázisait. A korpuszba a We Can Do It! változat 78 különbözőképpen módosított használati példánya került, amelyekben egyrészt az a közös, hogy kulcsfontosságú részük Rosie ábrázolása, másrészt pedig az, hogy a vizuális metaforák annotálása során mérvadónak számító VISMET sémát alkalmazva kulturális ikonként azonosíthatóak.
A tanulmány módszertani újítása a vizuálismetonímia-felismerés 5-lépcsős modelljének a kidolgozása.
Ez a módszer alkalmasnak bizonyult a vizuális és lexikális metonímiák interakciójának megragadására. A szerzők ennek alapján végezték el a képeken található metonímiák beazonosítását, majd pedig ezek korszakokon átívelő részletes elemzését.
A diakrón vizsgálat kimutatta: Szegecselő Rozi képe már a pandémia előtt is igazodott a meghatározó társadalmi változásokhoz, majd pedig a koronavírus tematizálása során ciklikus változáson ment keresztül. A metonímia szerepére vonatkozóan azt az érdekes eredményt hozta a kutatás, hogy
az adaptáció típusától függően változik a metonímia funkciója,
ami az eddiginél differenciáltabb megítélését és modellezését teszi szükségessé. A szerzők ezért megkülönböztetik a kép elemeihez kapcsolódó belső metonímiát a kép rekontexualizációja által létrejövő külső metonímiától.
Rosie képe kezdetben megszemélyesítésként működött, míg aztán a 70-es években feminista szimbólummá nem vált. A feminista mozgalom általi rekontextualizáció sztereotipizálódással járt együtt, amelyben a metonímia fontos, de az előző szakaszban betöltöttől eltérő szerepet játszott. A következő szakasz a sztereotípia dekonstrukcióját hozta magával, ami aztán elvezetett a paragonná válás útjához, amelynek végpontja az eszményképpé, illetve mintaképpé válás. Ez egyben a koronavírus előtti időszak lezárását is jelentette. A vizsgálat középpontjában Szegecselő Rozi ábrázolásának a koronavírusos válság idején a metonímia által különböző módon végbevitt rekontextualizációja és az ehhez kapcsoló folyamatok részletes elemzése áll. A pandémia alatti változások lényege a sztereotipikusság és az eszményképiség eltűnése, ugyanakkor pedig a háborús metafora és a megszemélyesítés visszatérése dominál.
Dióhéjba sürítve, a kutatás összességében azt az eredményt hozta, hogy
a vizsgált kép ciklikus ismétléséhez és adaptálásához a koronavírus idején sokrétű pragmatikai funkciók köthetők.
A metonimikus képiséghez a referenciális jelentésen kívül attitűdök és érzelmi töltet is kapcsolódik, ami főként kapcsolatfelvételből, empátiakeltésből, polgárok bizonyos tevékenységekre való mozgósításából, valamint bizonyos viselkedésmódok elítéléséből fakad. Így válhatott tehát egy 2. világháborús kép a koronavírusról szóló diskurzus gyakran visszatérő elemévé.
Az ELTE BTK Kari Publikációs Díjában részesült tanulmány a Review of Cognitive Linguistics folyóiratban jelent meg ( szerzők: Mario Brdar, Brdar-Szabó Rita és Tanja Gradečak) az első két szerző által Living Meaphors and Metonymies cím alatt szerkesztett tematikus számban.