Interjú Dr. Miskolczy Ambrussal
Március 15-én Széchenyi-díjat adományozott az államfő Dr. Miskolczy Ambrusnak, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Román Filológiai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanárának a 18-20. századi multikulturális folyamatok feltárásában elért, nemzetközileg is elismert eredményeiért, az erdélyi magyar-román-szász együttélés, a polgárosodás és a polgári nemzet összefüggésének folyamatai, a mítoszképzés mechanizmusai témakörét felölelő gazdag munkássága, valamint oktatói és tudományszervezői tevékenysége elismeréseként. A kitüntetés alkalmából készítettem interjút Dr. Miskolczy Ambrussal.
SZV: Marosvásárhelyen született, Erdélyben nevelkedett. Tudományos érdeklődését nagy mértékben meghatározták erdélyi nemzetiségi kisebbségi létben szerzett tapasztalatai. Fel tudna idézni néhány gyermekkori emléket?
MA: Sajnos igen, mert most olvastam azokat a közzé tett besúgó jelentéseket, amelyeket apámról és családomról írtak. Gyomorforgató írások, bár hálásak lehetünk, mert viszonylag objektív képet adtak a helyzetről. Apám vallásos fanatikus, reakciós – írták 1962-ben. Ha dekódoljuk, pontos! Pontos az is, hogy többször voltam Gyulafehérvárt, Márton Áron püspöknél nyaraltam. Ellenvilágokban nőttem fel. De ki nem tette ezt? Ha nem, akkor most azt mondja, mert mint egyik román barátunk mondta a minapi forradalmárokról: kevesen voltunk, de sokan vagyunk. A román történelemhamisítás természetesen nagy kihívás volt, aztán a magyar... Az értékvilágot az Erdélyi Szépmíves Céh teljes sorozata testesítette meg, olyan könyvek fértek meg egymás mellett békében, amelyek szerzői aztán szembekerültek, azért mert jónéhányat elragadott a történelem, és még inkább ösztönviláguk. Viszont nem hiszem, hogy lett volna olyan társadalmi réteg, csoport amelyből egy-egy embert ne ismerhettem volna meg, kit a maga emberiességében, kit annak hiányában. Apám ugyanis ideggyógyász, kórházigazgató volt, mint Dosztojevszkij apja, amikor Moszkvában jártam, mindig el is zarándokoltam a házukhoz. Egyébként, ami az emlékeket illeti, akkor mondunk el a legtöbbet magunkról, ha másokról írunk...
SZV: Később Budapestre költözött a család. Egyetemi tanulmányai elvégzése után tudományos pályafutását az ELTE BTK közép-európai és nemzetiségi kutatócsoportjában kezdte. Mi volt az első kutatása?
MA: „A brassói román levantei kereskedőpolgárság kelet-nyugati közvetítő szerepe a 18–19. században” – kis téma, de minden benne van, az is, amit ma multikulturalizmusnak nevezünk. Benne van: 1. A nemzeti-nemzetiségi kérdés, amelyet politizáltsága miatt a hivatalos nemzeti nihilizmus és a lappangó törzsi nacionalista atavizmusok miatt kerültem, de gazdaságtörténeti szempontból mégis elemezhettem. 2. Brassó – Erdély kereskedelmi kapuja lévén – jól példázta a gazdasági tájak közötti munkamegosztást, annak jelentőségét, amikor a román hivatalos szemlélet inkább jellegű volt, a magyar történetírás viszont éppen felkarolta a regionális fejlődések vizsgálatát. 3. Brassó háromnemzetiségű város volt, ugyanakkor liberális beállítottságú, a nemzeti ellentétek civilizáltabb formákat öltöttek, mint máshol Erdélyben. 4. Brassó világában kézzelfogható volt mindaz, ami Marx Tőkéjének a kereskedő tőkéről szóló – Braudel által oly sokra tartott – fejezetében írva vala, és az is, amit a magyar fordításban gondosan elkentek, mert nem illett a sztálini szemléletbe, éspedig az, hogy van egy kisparaszti, kispolgári termelőmód is. Máig nyögjük azt, hogy ezt a világot olyan brutálisan számolták fel, felszámolták a kistermelőkkel az általuk képviselt erkölcsi értékeket, és így suvadtunk bele a vadkapitalizmus teljébe... A kihívás az volt, hogy szászok, románok, magyarok úgy írtak Brassóról, mintha a másik nem is nagyon élne ott, megpróbáltam a három egymásba fonódó és mégis önálló életet és élő világot egyszerre bemutatni. Ez volt az Erdély története megfelelő fejezeteinek a nyitánya. Néhai Barta Gábor barátomnak igaza volt, az Erdély története volt a legfontosabb, amit írtunk, mert olyan nemzet- és külpolitikai jelentősége volt, amilyen magyar történeti műnek azóta sem. Majd ez is kiderül, sokat várok a Securitate levéltárától is...
SZV: Magyarországi kutatóként még a Causeau-diktatúra legkeményebb időszakaiban is engedélyt kapott, hogy brassói és bukaresti levéltárakban kutasson. Ezt hogy sikerült elérnie?
MA: Bár Apámat az 1960-as évek elején a román hivatalos politika igyekezett megalázni, azért a Román Akadémia tagja volt, miközben hazánkban jó időre felfüggesztették a tagságát. A román akadémikusok is tisztelték és a jobbak szerették, ezért a Román Akadémia pozitívan viszonyult szerény személyemhez. Még fontosabb, hogy a két ország között kutatói csereegyezmény volt életben – kölcsönösségi alapon. Persze nem kell eltúlozni a jó indulatot, utólag elmondta a magyar küldő fél egyik főnöke, hogy a román fél olykor majdnem zokogva kérte, hogy ne küldjenek engem, csak engem ne, mert azért valami kis veszekedésre mindig sort kerítettem a levéltárakban. Ugyanakkor az akadémiai könyvtárakban mindig a lehető legrendesebbek voltak. A brassói kutatást pedig azért ne túlozzuk el, mert 1980 táján csak egy hétre sikerült bejutni a helyi levéltárba, több éves szervezkedés után, mert végül is a Magyar-román Történész Vegyesbizottság tagja voltam. Aztán 1990 után nem akartak beengedni, mire a nemzetközi levéltáros szövetségnél jelentettem a furcsa estetet, és végre sikerült bejutni, kedvesek is voltak, de meg is voltak sértve, méltatlankodva elmondták, hogy a párizsi hattyúk miatt zártak ki, ugyanis Párizsban a „cigányok” megették a hattyúkat, ezért az egyik kollegájukat nem engedték be valamelyik francia levéltárba, és ők csak nyugati módra viselkedtek velem szemben. Az elmúlt években a helyzet radikálisan megváltozott, csak a legjobbakat mondhatom a román levéltári kutatási lehetőségekről. Oda a kutatás pikantériája! Nem tagadom, hiányzik a jó kis veszekedés, a fű alatti futball, mert az érem másik oldala, mindig voltak támogatóim is, akik maguk is szégyellték, ami levéltári vonalon ment, és ami fontosabb, ők is szenvedtek tőle, ezért bíztattak...
SZV: Mi a legemlékezetesebb esemény az életében, amely az ELTE Bölcsészettudományi Karához fűzi?
MA: Szabad György előadásai. Polgári-nemzeti szemléletet képviselt, kerülte a szokásos kliséket és sémákat. Az ő példája jelezte, hogy másképpen is lehet és kell a történetírást művelni. Érdekes, hogy ma, amikor történetírásunk szovjetizálását firtatják, akkor nem esik szó róla. Az már hab a tortán, ahogy Győry János a marxizmust szidogatta az óráin. Ma nem nagy dicsőség, de akkor...
SZV: Milyen kutatáson dolgozik most?
MA: Már csak az utolsó simítások vannak hátra az Erdély népessége a XVIII. század második felében című két-háromezeroldalas forráskiadványon. Ez kétszemélyes csoportmunka eredménye, és alapvetően annak köszönhető, hogy néhai Varga E. Árpád barátom, végzetesen időzített betegsége tudatában is csoportosította azoknak a különböző összeírásoknak az anyagát, amelyeket a levéltárakban tártam fel. A végén egy táblázatban elfér hosszú évek munkája, amely minden eddigi sémát felborít. Ez szerénységre int! Viszont – nem tagadom – elég szerénytelenül szedem szét az eddigi sémákat és képzeteket. Nem fog tetszeni, de nekem sem tetszik a történelem, különösen most nem, hogy a Vasgárdáról írok, és nem tagadom, némi lelkiismeret-furdalással. Hiszen a vasgárdisták, akikkel beszélgethettem rendkívül szívélyesen láttak el irodalommal, de a fasizmus, akkor is fasizmus, és a gárdisták úgy lettek a történelem áldozatai, hogy ők maguk indították be az erőszakspirált, terrorcselekményeket és kisebb-nagyobb bűntettek sorát követték el. A fasizmus romlás termék, munkám a romlás anatómiája is. Figyelmeztetés, magunknak és másoknak. Nagy fellélegzés lesz, hogy a cigányképről szóló könyvem készülő angol fordítását kell majd átnéznem, és aztán írok egy kis könyvecskét a Cantata profanáról angol és román fordításra. Számunkra Bartók a mérce, amit ő jelent nekünk. Nem véletlen, hogy Lukács György talán csak őreá nem tett kritikus megjegyzést, hanem úgy nyilatkozott, ha őt hallgatjuk, úgy érezzük, mindent újra lehet kezdeni...
(Az interjút készítette: Szandtner Veronika)
SZV: Marosvásárhelyen született, Erdélyben nevelkedett. Tudományos érdeklődését nagy mértékben meghatározták erdélyi nemzetiségi kisebbségi létben szerzett tapasztalatai. Fel tudna idézni néhány gyermekkori emléket?
MA: Sajnos igen, mert most olvastam azokat a közzé tett besúgó jelentéseket, amelyeket apámról és családomról írtak. Gyomorforgató írások, bár hálásak lehetünk, mert viszonylag objektív képet adtak a helyzetről. Apám vallásos fanatikus, reakciós – írták 1962-ben. Ha dekódoljuk, pontos! Pontos az is, hogy többször voltam Gyulafehérvárt, Márton Áron püspöknél nyaraltam. Ellenvilágokban nőttem fel. De ki nem tette ezt? Ha nem, akkor most azt mondja, mert mint egyik román barátunk mondta a minapi forradalmárokról: kevesen voltunk, de sokan vagyunk. A román történelemhamisítás természetesen nagy kihívás volt, aztán a magyar... Az értékvilágot az Erdélyi Szépmíves Céh teljes sorozata testesítette meg, olyan könyvek fértek meg egymás mellett békében, amelyek szerzői aztán szembekerültek, azért mert jónéhányat elragadott a történelem, és még inkább ösztönviláguk. Viszont nem hiszem, hogy lett volna olyan társadalmi réteg, csoport amelyből egy-egy embert ne ismerhettem volna meg, kit a maga emberiességében, kit annak hiányában. Apám ugyanis ideggyógyász, kórházigazgató volt, mint Dosztojevszkij apja, amikor Moszkvában jártam, mindig el is zarándokoltam a házukhoz. Egyébként, ami az emlékeket illeti, akkor mondunk el a legtöbbet magunkról, ha másokról írunk...
SZV: Később Budapestre költözött a család. Egyetemi tanulmányai elvégzése után tudományos pályafutását az ELTE BTK közép-európai és nemzetiségi kutatócsoportjában kezdte. Mi volt az első kutatása?
MA: „A brassói román levantei kereskedőpolgárság kelet-nyugati közvetítő szerepe a 18–19. században” – kis téma, de minden benne van, az is, amit ma multikulturalizmusnak nevezünk. Benne van: 1. A nemzeti-nemzetiségi kérdés, amelyet politizáltsága miatt a hivatalos nemzeti nihilizmus és a lappangó törzsi nacionalista atavizmusok miatt kerültem, de gazdaságtörténeti szempontból mégis elemezhettem. 2. Brassó – Erdély kereskedelmi kapuja lévén – jól példázta a gazdasági tájak közötti munkamegosztást, annak jelentőségét, amikor a román hivatalos szemlélet inkább jellegű volt, a magyar történetírás viszont éppen felkarolta a regionális fejlődések vizsgálatát. 3. Brassó háromnemzetiségű város volt, ugyanakkor liberális beállítottságú, a nemzeti ellentétek civilizáltabb formákat öltöttek, mint máshol Erdélyben. 4. Brassó világában kézzelfogható volt mindaz, ami Marx Tőkéjének a kereskedő tőkéről szóló – Braudel által oly sokra tartott – fejezetében írva vala, és az is, amit a magyar fordításban gondosan elkentek, mert nem illett a sztálini szemléletbe, éspedig az, hogy van egy kisparaszti, kispolgári termelőmód is. Máig nyögjük azt, hogy ezt a világot olyan brutálisan számolták fel, felszámolták a kistermelőkkel az általuk képviselt erkölcsi értékeket, és így suvadtunk bele a vadkapitalizmus teljébe... A kihívás az volt, hogy szászok, románok, magyarok úgy írtak Brassóról, mintha a másik nem is nagyon élne ott, megpróbáltam a három egymásba fonódó és mégis önálló életet és élő világot egyszerre bemutatni. Ez volt az Erdély története megfelelő fejezeteinek a nyitánya. Néhai Barta Gábor barátomnak igaza volt, az Erdély története volt a legfontosabb, amit írtunk, mert olyan nemzet- és külpolitikai jelentősége volt, amilyen magyar történeti műnek azóta sem. Majd ez is kiderül, sokat várok a Securitate levéltárától is...
SZV: Magyarországi kutatóként még a Causeau-diktatúra legkeményebb időszakaiban is engedélyt kapott, hogy brassói és bukaresti levéltárakban kutasson. Ezt hogy sikerült elérnie?
MA: Bár Apámat az 1960-as évek elején a román hivatalos politika igyekezett megalázni, azért a Román Akadémia tagja volt, miközben hazánkban jó időre felfüggesztették a tagságát. A román akadémikusok is tisztelték és a jobbak szerették, ezért a Román Akadémia pozitívan viszonyult szerény személyemhez. Még fontosabb, hogy a két ország között kutatói csereegyezmény volt életben – kölcsönösségi alapon. Persze nem kell eltúlozni a jó indulatot, utólag elmondta a magyar küldő fél egyik főnöke, hogy a román fél olykor majdnem zokogva kérte, hogy ne küldjenek engem, csak engem ne, mert azért valami kis veszekedésre mindig sort kerítettem a levéltárakban. Ugyanakkor az akadémiai könyvtárakban mindig a lehető legrendesebbek voltak. A brassói kutatást pedig azért ne túlozzuk el, mert 1980 táján csak egy hétre sikerült bejutni a helyi levéltárba, több éves szervezkedés után, mert végül is a Magyar-román Történész Vegyesbizottság tagja voltam. Aztán 1990 után nem akartak beengedni, mire a nemzetközi levéltáros szövetségnél jelentettem a furcsa estetet, és végre sikerült bejutni, kedvesek is voltak, de meg is voltak sértve, méltatlankodva elmondták, hogy a párizsi hattyúk miatt zártak ki, ugyanis Párizsban a „cigányok” megették a hattyúkat, ezért az egyik kollegájukat nem engedték be valamelyik francia levéltárba, és ők csak nyugati módra viselkedtek velem szemben. Az elmúlt években a helyzet radikálisan megváltozott, csak a legjobbakat mondhatom a román levéltári kutatási lehetőségekről. Oda a kutatás pikantériája! Nem tagadom, hiányzik a jó kis veszekedés, a fű alatti futball, mert az érem másik oldala, mindig voltak támogatóim is, akik maguk is szégyellték, ami levéltári vonalon ment, és ami fontosabb, ők is szenvedtek tőle, ezért bíztattak...
SZV: Mi a legemlékezetesebb esemény az életében, amely az ELTE Bölcsészettudományi Karához fűzi?
MA: Szabad György előadásai. Polgári-nemzeti szemléletet képviselt, kerülte a szokásos kliséket és sémákat. Az ő példája jelezte, hogy másképpen is lehet és kell a történetírást művelni. Érdekes, hogy ma, amikor történetírásunk szovjetizálását firtatják, akkor nem esik szó róla. Az már hab a tortán, ahogy Győry János a marxizmust szidogatta az óráin. Ma nem nagy dicsőség, de akkor...
SZV: Milyen kutatáson dolgozik most?
MA: Már csak az utolsó simítások vannak hátra az Erdély népessége a XVIII. század második felében című két-háromezeroldalas forráskiadványon. Ez kétszemélyes csoportmunka eredménye, és alapvetően annak köszönhető, hogy néhai Varga E. Árpád barátom, végzetesen időzített betegsége tudatában is csoportosította azoknak a különböző összeírásoknak az anyagát, amelyeket a levéltárakban tártam fel. A végén egy táblázatban elfér hosszú évek munkája, amely minden eddigi sémát felborít. Ez szerénységre int! Viszont – nem tagadom – elég szerénytelenül szedem szét az eddigi sémákat és képzeteket. Nem fog tetszeni, de nekem sem tetszik a történelem, különösen most nem, hogy a Vasgárdáról írok, és nem tagadom, némi lelkiismeret-furdalással. Hiszen a vasgárdisták, akikkel beszélgethettem rendkívül szívélyesen láttak el irodalommal, de a fasizmus, akkor is fasizmus, és a gárdisták úgy lettek a történelem áldozatai, hogy ők maguk indították be az erőszakspirált, terrorcselekményeket és kisebb-nagyobb bűntettek sorát követték el. A fasizmus romlás termék, munkám a romlás anatómiája is. Figyelmeztetés, magunknak és másoknak. Nagy fellélegzés lesz, hogy a cigányképről szóló könyvem készülő angol fordítását kell majd átnéznem, és aztán írok egy kis könyvecskét a Cantata profanáról angol és román fordításra. Számunkra Bartók a mérce, amit ő jelent nekünk. Nem véletlen, hogy Lukács György talán csak őreá nem tett kritikus megjegyzést, hanem úgy nyilatkozott, ha őt hallgatjuk, úgy érezzük, mindent újra lehet kezdeni...
(Az interjút készítette: Szandtner Veronika)
2012.04.02.