A könyvajánlót Kugler Nóra és Kuna Ágnes készítette.

Abrams kiadói tevékenységének célja, hogy hozzájáruljon egy „bölcsebb, egészségesebb és igazságosabb világ”-hoz. Nem kétséges, hogy Jane Goodalltól érdemes tanulni nemcsak a csimpánzokról és a környezettudatosságról, hanem általában az élet megbecsüléséről, az egyén és a közösség szerepéről, felelősségéről is. Ez a könyv cselekvésre hívó, reményt keltő válasz az ember okozta válságra, a Földet fenyegető katasztrófára. 

A könyvet Abrams kérdései szervezik, amelyek részben a reménykutatások eredményeiből, részben Goodall tevékenységének alapos ismeretéből fogalmazódnak meg.

A tartós remény feltételei a reménykutatások szerint a reális cél, az ennek megfelelő módszerek, önbizalom és támogatás, hogy úrrá tudjunk lenni az akadályokon. „Egyes kutatók ezt a négy tényezőt »reményciklus«-nak nevezik, mert minél erősebb egy-egy ilyen tényező az egyénben, annál inkább erősíti a többit, így táplálva a reményt életünkben.” (45.)

Jane Goodall négy oka a reményre: az emberi értelem, a természet szívóssága, a fiatalság ereje és a tántoríthatatlan emberi lélek.

A könyv elolvasása önmagában nem enyhíti a klímaszorongást, de megmutatja, hogy a szorongás/aggodalom átformálható gyógyító cselekvéssé. Goodall önreflexióval és élettel teli történetekkel érzékelteti ezt.

„[…] most már tudom, hogy az emberek őszinte beszédet akarnak hallani arról, hogy mit csinálunk rosszul, főleg, ha biztatást is kapnak, hogy van kiút a magunk okozta slamasztikából. Szívükből szóló emberek szavára vágynak. Akik reményre jogosító okokat taglalnak nekik.” (209–210.)

Szívből szóló üzenete, hogy most kell cselekedni, még lehet, még nem késő. A cselekvés mindannyiunk felelőssége, az egyén ezt nem háríthatja át a közösségre, más entitásra. A felhívás hitelessége az emberben rejlő együttérzés, erő és értelem felmutatásával kapcsolódik össze, erőt is meríthetünk belőle a helyes cselekvéshez. 

A HELP perspektívájából emelkedik ki a történetekből Goodallnak a tudományos kutatáshoz és a tudomány intézményeihez, társas világához való viszonya. 

„Jane nem volt képzett kutató. Még alapdiplomája sem volt, Leakey olyan munkatársat akart, akinek gondolkodásmódját még nem uralták el szemellenzős tudományos dogmák és prekoncepciók. Jane talán soha nem tehetett volna úttörő felfedezéseket az állatok érzelmeivel és személyiségével kapcsolatban, ha előtte olyan képzésben részesül, amely az állatoktól minden effélét elvitat. Márpedig akkor az egyetemeken többnyire ebben a szellemben oktattak.” (31.)

„Jane nem adta fel Gombéban, és lassan elnyerte a csimpánzok bizalmát. Az ismerkedés során elnevezte őket – mint minden állatot, amelynek valaha gazdája vagy megfigyelője volt. Idővel szóltak neki, hogy »tudományosabb« lenne, ha számmal jelölné meg őket. De Jane, aki nem végzett egyetemet, nem tudott erről – és nekem elmondta, ha tudott volna is, a csimpánzokat akkor is elnevezte volna.” (34.)

Az eredmények határozott, kitartó, de szelíd bemutatásával ért el változást a primatológiában egy olyan helyzetben, amikor az egyetemi oktatás inkább konzerválta az elavult koncepciót, mint támogatta az új módszertanokat. 

Az oktatási intézmények valóban a már megállapított ismereteket, a már kifejlesztett módszertanokat hasznosítják, de ez nem bevésés, hanem – remélhetőleg az oktatás minden szintjén – kritikai feldolgozással elvégzett, alkotó értelmezés. Goodall arra ösztönöz, hogy vegyük észre és kerüljük a dogmatizmust.

Bár Goodall szorongott az első nyilvános elődásai előtt (előfordult, hogy még a jegyzetét is otthon felejtette, édesanyja hozta utána), de épp a kihívást jelentő helyzetek segítették tehetségének, erősségeinek a megtapasztalásában, felismerésében.

Arra kérdésre, hogy mi adott neki erőt, így válaszolt:
A gombei erdőben töltött magányos óráimban a természet részének éreztem magam, szoros kapcsolatban egy hatalmas szellemi erővel. Ez az erő mindig velem volt, ez tölt belém bátorságot és elszántságot. És ezt az erőt osztom meg, hogy reményt adhassak másoknak.” (92.)

A Remény könvve tehát egy olyan olvasmány, amely nem csak reményt ad, hanem visszaadja az aktvitásba, a cselekvésbe vetett hitet a tudományban és a mindennapokban egyaránt: „A remény nem tagadja a tényleges nehézséget, veszélyeket, de nem is hátrál meg.” A beszélgetésből épülő, képekkel kísért történetfolyam arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a történetmondás ma is ugyanolyan központi jelentőségű az életünk alakításában, mint az emberi fejlődés korábbi szakaszaiban. Az ember a történetekre emlékszik, nem a statisztikákra. A történetek összekötnek és tanítanak minket. Segítenek abban, hogy rájöjjünk, csak akkor érhetjük el a teljes emberi potenciálunkat, „ha a fejünk és a szívünk összedolgozik”.