A Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozatának kitüntetése és a professor emeritusi cím elnyerése jó alkalmat kínált arra, hogy Dr. Németh György Amadé ókortörténésszel végigtekintsünk egy több évtizedes kutatói és oktatói pályán. A interjúban a kutatásról, az egyetemi oktatásról és a történész szakma kérdéseiről, valamint az elmúlt évtizedek tapasztalatairól és a további tervekről is szó esett.

Hogyan lesz valakiből ókortörténész?

Hogyan kezdődött az érdeklődése az ókor iránt? Volt-e olyan meghatározó élmény, tanár vagy olvasmány, amely ebbe az irányba terelte?

Magyar–történelem szakosként kezdtem az egyetemen, de az első héten lenyűgözött Hahn István előadása a görög történelemről, tele humorral és fantasztikus tudással. Ennek hatására iratkoztam be a görög szakra is, és Hahnnál felvettem a görög felirattant.

Hat félévből háromban csak én jártam hozzá, ahogy ő fogalmazott: privatissime. Más féléveken felbukkant Nagy Árpád, a Szépművészeti Múzeum Antik Osztályának későbbi vezetője, Vilmos László és Katona László is az órákon.

Hahn nyomtatott szövegek alapján elemezte velünk a feliratokat. Ő maga csak egyszer volt Görögországban, abba a feliratok nem igazán fértek bele. De az órái így is élményszerűek voltak.

Az ókortörténet a laikus számára olykor távoli, lezárt világnak tűnik. Mi volt az, ami Önt kutatóként ennyi évtizeden át újra és újra visszavitte ehhez a korszakhoz?

Amikor egyetemista voltam, a Lineáris B, vagyis a bronzkori görög szótagírás megfejtése még újdonságnak számított. A sok tízezernyi agyagtábla kiadása éppen folyamatban volt, minden ókoros konferencián külön mykenológia-szekció működött. Tegyey Imre tanár úr vendégoktatóként tartott nekünk lineáris B szövegolvasást. Vagyis véletlenül sem éreztem lezártnak az anyagot.

A feliratokkal való foglalkozás pedig azért is különösen izgalmasnak tűnt, mert ezekből minden évben legalább kétszáz új kerül elő, néha persze több. Az argoszi ásatáson 2001-ben 136 feliratos bronztáblát tártak föl, amelyeken a város minden gazdasági feljegyzése olvasható a Kr. e. 5–4. század fordulójáról. Most hirtelen mindenki Argosz-szakértő lett.

Kutatásai között Athén története, a görög demokrácia, a társadalomtörténet, a feliratok, valamint az ókori mágia is helyet kap. Első pillantásra meglehetősen különböző területekről van szó. Kirajzolódik-e mögöttük egy közös kutatói kérdés vagy szemlélet?

A közös kérdés ugyanaz: az új anyagok feldolgozása. A demokrácia bukásának időszaka vezetett el a zsarnok filozófus, Kritiász munkáihoz, aki Platón nagybátyja volt. Róla Heidelbergben egy monográfiát írtam, amely Stuttgartban jelent meg. Közben kaptam egy athéni ösztöndíjat, még a rendszerváltozás előtt, amelynek segítségével az athéni Epigraphiai Múzeumban megismerkedtem a legfontosabb feliratos forrásokkal. Ezek közé tartozott például Drakón emberölési törvénye.

A feliratok jelentik amúgy a társadalomtörténet legfontosabb forrásait, amelyek nem hazudnak, mert a kortársak azonnal megcáfolták volna a hamis állításokat. A társadalomtörténet feldolgozására elsőként használtam fel egy internetes adatbázist, amelybe több mint 570 polisz minden létező adatát, így felirataikat is feltöltöttem. Ettől kezdve nem az volt a kérdés, hogy valahol volt-e oligarchia, hanem az, hogy hol, hány évig és kik vezették. Név szerint. Ebből született A polisok világa című könyvem és a nagydoktori disszertációm.

A mágiakutatás inkább egy jól kihasznált véletlen következménye volt. Clermont-Ferrandban voltam vendégprofesszor 2009-ben, de a diákok sztrájkja miatt nem volt oktatás. Így beszorultam a Bargoin Múzeumba, ahol egy dobozban találtam 60 feliratos ólomtáblácskát, amelyekkel 1943 óta senki sem foglalkozott. Így aztán megengedték, hogy lassanként kiadjam az egész gyűjteményt. Ezek egy kivételével átoktáblák voltak, a kivétel pedig egy latin nyelvű amulett volt jégesők és ártó állatok (kígyók, skorpiók) ellen. A kutatási projektünk zárókötete 2025 decemberében jelent meg.

Az ókori mágia, az átoktáblák és az amulettek kutatása egészen más oldaláról mutatja az ókori társadalmakat, mint a politikai vagy intézménytörténeti források. Mit tudhatunk meg ezekből arról, ahogyan az ókori ember a mindennapjait, a veszélyeket, a kiszolgáltatottságot vagy éppen a saját lehetőségeit megélte?

Elsősorban azt tudhatjuk meg, hogy az emberek kétezer évvel ezelőtt ugyanannak örültek és ugyanattól tartottak, mint kortársaink. Nagyon ismerős világ rajzolódott ki belőlük. A kocsiversenyekre nagy összegben fogadtak (mint ma az ügetőre), és ha biztosra akartak menni, jónak látták elátkozni ellenfeleik lovait és kocsihajtóit.

Kutatásaiban fontos szerepet játszanak a feliratok és más tárgyi emlékek. Mitől válik egy történész számára izgalmassá egy felirat? Hogyan lehet egy néhány soros, kőbe vésett szövegből egy egész társadalomról vagy korszakról érvényes történeti következtetéseket levonni?

Egy felirat lehet egészen hosszú is. A gortüni törvények felirata a népgyűlés helyszínének falára van vésve, 12 hasábban, összesen 600 sorban. A felirat 8 méter széles és másfél méter magas. Augustus politikai végrendelete is görögül maradt fenn az ankarai Augustus-templom falán, amelyet teljesen be is tölt.

Vannak persze rövidebb feliratok is, amelyekből olyan információkat tudhatunk meg a helyi közösségekről, amelyek a történetírói munkákban – érthető módon – nem szerepelnek. Nagyon érdekesek a dialektusfeliratok. Amikor utódom, Patay-Horváth András diák volt, végigolvastuk az összes éliszi feliratot. Éliszt éliszi nyelvjárásban úgy nevezik, hogy Wálisz. Nem volt egyszerű.

Fél évvel később a bécsi Peter Siewert professzor Budapesten tartott szemináriumot görög felirattanból. Hozott fényképeket és rajzokat még kiadatlan éliszi feliratokról, amelyeket éppen kiadásra készített elő. Kérdezte, hogy valaki megpróbálja-e elolvasni valamelyiket. Egyik hallgatóm jelentkezett, elolvasta és gond nélkül lefordította a feliratot. Siewert nagyot nézett, de a többi felirat sem okozott nehézséget a diákjaimnak.

A végén Siewert megjegyezte, hogy Bécsben nemhogy a diákjai, de még a kollégái sem boldogultak ezekkel a feliratokkal. Nem árultuk el neki, hogy előző félévben mi feldolgoztuk az összes addig kiadott éliszi feliratot.

Van olyan forrás, lelet vagy kutatási felfedezés, amely különösen emlékezetes maradt az Ön számára – akár azért, mert valami korábban ismert dolgot kellett általa újra gondolni?

Több is. Pályafutásom elején ilyen volt az athéni Akropoliszon talált Hekatompedon-felirat, ami egy szentély, a Parthenón helyén a perzsa támadás előtt állt Hekatompedon (Száz láb hosszú) működési szabályait rögzítette, mit szabad és mit nem az Akropoliszon csinálni. Ebből született meg a Mit szabad egy szentélyben? című tanulmányom, amelyben az összes fennmaradt rituális normafeliratot (templomi törvényeket) feldolgoztam.

Ez volt Athénban, a Svéd Régészeti Intézetben az első nagy sikerű előadásom. Bár a táblák szövege ki volt adva, az első értelmező feldolgozást én írtam meg.

Xenophón összes művét az én szerkesztésemben jelentették meg két vaskos kötetben, jó néhány pedig az én fordításomban. Xenophón Szókratész-tanítvány volt, éppúgy, mint Platón. A háromkötetes Platón összes teljes jegyzetszótárát én írtam, a Törvények történeti kommentárját is az új kiadásban, Az államnak pedig az utószavát. Nem hittem volna, de Az állam kerettörténetének értelmezésében sikerült újat mondanom.

Ugyancsak egy új világot nyitott meg előttem a nőtörténet szempontjából Apollodórosz Neairáról, egy korinthoszi, majd athéni prostituáltról szóló életrajza. Azon ritka művek egyike, amelynek középpontjában egy nő áll, akinek megismerhetjük az egész életét.

Az ókor és a jelen

Kutatásainak egyik fontos területe az athéni demokrácia története. Mi az, amit az ókori Athén példája ma is képes megmutatni számunkra?

Amikor pályám elején az athéni rendszerváltásokkal foglalkoztam, és feltűnt, hogy egyes politikusok hogyan tudják több politikai rendszerben is fenntartani vezető pozíciójukat – erre Théramenész volt a legjobb példa –, még nem sejtettem, hogy 1989-ben tucatnyi Théramenészt fogok látni, nemcsak a politikában, hanem az egyetemen is.

Vicces volt, hogy idősebb kollégák gyorsan kiléptek az MSZMP-ből, hogy a pártkönyvükben a „kilépett” bejegyzés szerepeljen. De az, amit Arisztotelész a hirtelen meggazdagodott, de tanulatlan emberek hitványságáról írt, meglepő módon egy mai magyar név kimondására ingerli a diákokat.

Kevés olyan jelenség van a mai politikában, amelynek ne lett volna valamilyen előképe az ókorban, ha nem Athénban, akkor a Római Birodalomban.

Ugyanakkor az athéni demokrácia gyakran jelenik meg a modern demokráciák történeti előképeként. Hol látja ennek az összehasonlításnak a határait? Van olyan pont, ahol kifejezetten félrevezetőnek tartja a mai fogalmainkat visszavetíteni az ókori világra?

Szinte minden politikai fogalmunk görög eredetű. Talán maga a politika szó a legfélrevezetőbb közülük, mivel ez nem azt jelentette, amit ma értünk alatta, hanem azt, hogy a poliszhoz tartozó, a polisz működése. A görögök nem tudtak volna mit kezdeni a „perzsa politika” szókapcsolattal, hiszen Perzsia nem volt polisz. És persze nem az az USA vagy Oroszország sem.

Tanítás és egyetemi közeg

Több hallgatóval beszélve az Ön előadásai kapcsán visszatérő benyomás volt, hogy nem egyszerűen új ismereteket adnak át, hanem az addig kialakult történelemszemléletet is képesek átírni. Mit tart az oktatói módszeréből a legfontosabbnak? Mi az, amit egy pályakezdő egyetemi oktatónak mindenképpen érdemes megtanulnia az oktatásról?

Amikor Hahn István felvett a tanszékére, szeptember első napjaiban, megjegyezte, hogy levelező órája lesz, menjek vele. Benéztünk egy terembe, ahol főiskolát végzett történelemtanárok ültek, hogy megszerezzék egyetemi diplomájukat. Mindenki idősebb volt nálam.

Nos, Hahn az órájára nézett, és azt mondta, hogy egy megbeszélésre kell mennie, tartsam meg az órát. És még hozzátette: Szolón. Én nulla felkészüléssel, egy szál krétával tartottam egy másfél órás előadást. Megtudtam, hogy később kifaggatta a tanárokat, akik jókat mondtak rólam. Ez volt a próba. Ettől kezdve tudta, hogy nemcsak tudom az anyagot, hanem át is tudom adni.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az órák élményszerűek legyenek, és a humor se hiányozzék belőlük. És persze nem az egyes információk fontosak – azok benne vannak bármelyik kézikönyvben, meg az interneten –, hanem az a történeti modell, amely az előadások alapján kibontakozik.

A tanítást lehet tanítani, mint ahogy az éneklést is, de nincs mindenkinek megfelelő hangja vagy hallása. A tanításhoz is kell tehetség, és én inkább arra kérem a diákjaimat, hogy aki ezt vagy a kedvet nem érzi magában, inkább foglalkozzék kutatással, de ne tanítson.

Van olyan tanári élménye, amely különösen jól megmutatja, hogy mit jelentett Önnek az oktatás?

Ez egy bizalmas történet. Egyszer Kolozsvárott, az MA román tagozatán tanítottam, amikor egy este Barbulescu professzorral túl sokat ittunk. Másnap reggel úgy vertek ki az ágyból, majd néhány kávéval, zombi üzemmódban megtartottam az órát Drakónról és Szolónról.

A kurzus végén le kellett vizsgáztatnom a diákokat. Félve kérdeztem Drakónról, de ők pontosan elmondták azt, amit én gondolok a törvényhozóról. Vagyis a tanítás olyan mélyről jön bennem, hogy akkor is működik, amikor én alig.

Az egyetemi oktatás nyilvánvalóan nemcsak tudásátadás, hanem egy szakmai közeg és egyfajta történészi gondolkodás továbbadása is. Mit lehet ebből tudatosan átadni a következő generációnak, és mi az, amit már nem lehet tanítani, csak ellesni?

Szerintem, ha a módszertant sikerül átadni, meg persze a görög, a latin és legalább két modern nyelv ismeretét, már lehet mire építkezni. Az igazi tudást azonban csak a tanítás során lehet megszerezni.

Tanszék és tudományszervezés

A kutatás és az oktatás mellett jelentős tudományszervezői munkát is végzett. Miért tartotta fontosnak, hogy a saját kutatói munkáján túl szakmai közösségeket, fórumokat és intézményi kereteket is építsen?

Magyarországon nem volt ókortörténeti PhD-program. Úgy éreztem, erre szükség lenne, és persze erre épül a habilitáció is. Több egyetemről jöttek és jönnek hozzánk doktorálni és habilitálni. Különösen büszke vagyok az angol nyelvű PhD-képzésünkre: járt hozzánk szaúdi, szír, török és kínai hallgató is.

Az MTA Ókortörténeti Bizottságának létrehozásában is részt vettem, majd két cikluson át vezettem. Ennek köszönhetően az ókortudomány önálló szakmai képviseletet kapott az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályán.

Fontosnak tartom a nemzetközi szakmai kapcsolatok ápolását is. Vezetem a Heidelberg Alumni Ungarnt és a Magyarországi Humboldt Egyesületet, hogy tartsuk a kapcsolatot német alma materünkkel, illetve a Humboldt Stiftunggal. Ez a jövendő ösztöndíjasok számára is nagyon fontos.

A szakmai kapcsolatok építésében a konferenciáknak is fontos szerepük van, hiszen a legújabb eredményeket elsősorban ezeken lehet megismerni. Nemzetközi konferenciákat szerveztem, ezek közül a Mensa Rotunda Epigraphica már 26 éve működik, és a magyar mellett mára romániai lába is van. Sokat tettem a magyar és román ókortudósok kapcsolatának javításáért is, ami több baráti kapcsolat kialakulásához vezetett. Szerveztem horvát–magyar PhD-konferenciákat is, mert fontosnak tartom, hogy ne csak nyugatra nézzünk, hanem a közvetlen környezetünkre is.

Hogyan változott az elmúlt évtizedekben az ókortudomány helyzete Magyarországon? Miben látja ma a terület legnagyobb erejét, és hol vannak azok a pontok, amelyekre a következő generációnak különösen figyelnie kell?

Az ókortudomány sajnos erős defenzívába került. Finnországban csak a helsinki tanszék maradt fenn, a német tartományok egyetemei közül pedig tartományonként csak egy helyen maradhatott meg. Képzeljük el, amikor Heidelberg és Tübingen között kellett választani.

Nálunk az akadémiai bizottságon kívül csak az ókoros tanszékek őrzik a lángot, de a legtöbb egyetemen már nincs latin szak, görög pedig eddig is alig volt. Ha a következő generáció még szeretne az ókorral foglalkozni, jöjjön hozzánk tanulni és kutatni.

Azt azonban téves útnak tartom, hogy a Nyugathoz hasonlóan latin- és görögmentes ókortudományt tanítsunk. A forrásnyelvek ismerete nélkül ezt legalább olyan értelmetlen bevezetni, mint mondjuk a németmentes német szakot.

Tanszékvezetőként hosszú időn át meghatározó szerepe volt az Ókortörténeti Tanszék életében. Mit gondol, mi az, amit egy tanszéknek – túl az oktatási és kutatási teljesítményen – generációkon keresztül meg kell őriznie és tovább kell adnia?

Tanszékünk történetét nagyszerű professzorok határozták meg, akik nemzetközileg is jelentős és látható életművet hoztak létre. Nem mindegyikük tartotta azonban fontosnak az utánpótlás kinevelését. Szerencsére Hahn professzor számára ez különösen fontos volt, olyan tanítványok vitték tovább a hagyományt, mint Komoróczy Géza, Fröhlich Ida vagy én.

Tanszékünk minden oktatója elsőéves korától a hallgatóm volt, és van, aki nálam doktorált vagy habilitált. Oda kell figyelni a fiatalokra, különben nem lesz jövője se a szakmánknak, sem pedig a tanszékünknek.

Visszatekintés 

A professor emeritus cím egy intézményi szerep lezárását jelzi, miközben az Ön esetében a kutatás és az oktatás korántsem ért véget: továbbra is tanít, és részt vesz a tanszék munkájában. Milyen kérdések, kutatási tervek vagy könyvek foglalkoztatják most?

2009-től 2025-ig tartott a mágiaprojektem. Most, hogy lezártam, visszatérek korábbi témáimhoz. A feliratok természetesen változatlanul fontos szerepet játszanak, például az Ai-Khanúmi görög feliratok, amelyekről éppen most írok. Ai-Khanúm Afganisztánban van, az Amu Darja partján, de az 1970-es évek francia ásatásai óta tudjuk, hogy egy igazi görög polisz volt, amely a lápisz lazuli kitermeléséből gazdagodott meg, mielőtt a jüecsik elpusztították.

Van egy könyvtervem is. Idős professzorokkal készítettem egy interjúsorozatot, amelynek egy része megjelent az Ókortudományi Értesítőben. Ezeket szeretném önálló kötetbe rendezni.

Van olyan kérdés az ókori világgal vagy a történettudománnyal kapcsolatban, amely végigkísérte a pályáját, és amelyre ennyi év után sem érzi lezártnak a választ?

Az ókortörténetben nincsenek lezárt vagy lezárható kérdések. Azt gondoltuk, hogy például a külóni vérbűnről mindent tudunk, bár volt, aki fiktívnek tekintette az egész történetet. Még Drakón törvényei előtt, egy olümpiai évben Külón lázadó társaival együtt elfoglalta az Akropoliszt, és türannosz akart lenni. Az athéniak körülzárták őket, szabad elvonulást ígértek nekik, de lemészárolták szinte valamennyiüket.

2016-ban aztán Phaléronban találtak egy tömegsírt, amelyben 80 fiatal férfi csontváza feküdt. Mindegyikük meg volt bilincselve, és betörték a fejüket. A sírt a Kr. e. 7. század végére datálták, ezért felmerült, hogy akár Külón társaihoz is köthetők. A görög kollégák arra pályáznak, hogy DNS-analízissel megpróbálják kimutatni, van-e közöttük rokonság.

És végül: ha nem a pálya elejére, hanem a mostani tudásával kellene visszamennie a pályaválasztás pillanatához, ugyanúgy az ókortörténetet választaná?

Nem esett róla szó, de nekem volt néhány párhuzamos életem. A Magyar Rádióban is voltam munkatárs, készítettem riportokat, és megtanultam hangfelvételeket vágni. Az MTV számára több tucat forgatókönyvet írtam, majdnem az egész Vár állott… sorozatét. Sokat dolgoztam az Európa, az Atlantisz, az Osiris és a Gondolat kiadóknak.

Elmehetnék szerkesztőnek vagy korrektornak, hiszen évtizedekig végeztem ilyen munkákat is. Közben németből fordítok orvostörténeti könyveket. Nem beszélve a fordításaimról: a Szapphó összes, a Xenophón összes, Apollodórosz és más szerzők műveiről.

Ha újra kezdhetném a pályámat, az ókortörténet mellett ezeket is újra választanám. Varietas delectat.