Olvasásról, önművelésről, tanári létformáról és szellemi frissességről is szót ejt interjúnkban Dr. Vaderna Gábor, az ELTE BTK általános dékánhelyettese, aki szerint a széles látókör és a rugalmasság nem luxus, hanem alapfeltétel.

Februárban vette át az általános dékánhelyettesi pozíciót. Tudatosan készült arra, hogy egyszer szeretné kipróbálni magát ebben a feladatkörben vagy váratlanul jött a lehetőség?

Az ajánlat teljesen váratlanul jött, egyáltalán nem voltam erre felkészülve. A Kari Ünnep utáni fogadáson Dékán Úr egyszer csak félrehívott, s nekem sejtésem sem volt, hogy miről is lehet szó – azt hittem, hogy valami intézeti ügyben kéri a segítségemet. Erre kiderült, hogy sokkal nagyobb feladatot szánt nekem, s én majdnem leestem a székről, amikor meghallottam. Nem is volt egyértelmű, hogy belevágok, mert egészen más, teljesen más természetű terveim voltak. Aztán végül igent mondtam. Amellett, hogy az embert igen ritkán kérik fel efféle feladatokra, a legfőbb érvem az volt – legalábbis a magam számára –, hogy Dékán Úr már a második ciklusát kezdi, s így tudtam, hogy milyen vezetői stílusra számíthatok és milyen kari stratégiának képviseletében és szolgálatában kell majd fellépnem.

A „Jókai 200” bicentenáriumi konferencián (Fotó: Szollár Zsófi, Index)

Egy rutinos dékáni csapathoz csatlakozhattam tehát, a többi helyettes az előző időszakban is tevékenykedett, minden hivatalvezető a régi, így csak én vagyok új. Ez előnyökkel és hátrányokkal is jár természetesen. A legnagyobb előny, hogy nem nekem, nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt, rajtam kívül mindenki tudja a dolgát, s ez engem is meg fog védeni attól, hogy valami nagy hülyeséget csináljak. Ugyanakkor körülöttem mindenki fél szavakból is érti a másikat, én pedig próbálok felzárkózni, hogy vajon miről is beszélnek. Próbálok felzárkózni.

Az új dékáni vezetésben dedikált szerepet kap a tanárképzés, amelyért Ön felel majd általános dékánhelyettesként. Mit jelent Önnek a tanárképzés és milyen tervei vannak ezen a területen?

A mindennapi gyakorlatban a tanárképzéssel eddig az oktatási ügyekért felelős dékánhelyettes, Horváth Krisztina foglalkozott, s az én egyik nagy feladatom az, hogy némiképp tehermentesítsem. Egy tanéven keresztül együtt csinálunk mindenféle adminisztratív teendőt, s utána majd meglátjuk, hogy miként osztjuk el a feladatokat egymás között. Azért egy tanév kell ehhez, mivel így kerül elő mindenféle tanulmányi és egyéb ügy a felvételitől a szakzárásig. De ez csak a napi ügyintézést érinti. Az, hogy a dékáni vezetésben dedikált feladat lett a tanárképzés többet is jelent ennél.

A Petőfi Irodalmi Múzeum „Költő lenni vagy nem lenni” című kiállításának kurátoraként 
(Fotó: Valuska Gábor, Könyves Magazin)

Talán érdemes annyit gyorsan elmondani, hogy a tanárképzés folyamatosan átalakult körülöttünk. A 2000-es években a bolognai folyamattal mesterszakos képzési forma lett, 2013-ban ehelyett elindult az osztatlan tanárképzés, ami aztán 2022-ben ismét egy alapos reformon esett át, amivel a képzési idő rövidült, ezzel csökkentek a kreditszámok is természetesen, s már most be volt lengetve (s azt hiszem, tényleg csak volt) egy újabb nagy átalakítás 2027-re. Ez egy rendkívül káros folyamat. Az ELTE-n ugyanis van olyan tudás és tapasztalat, aminek alapján különböző képzési struktúrákban is képesek vagyunk hatékony és a közoktatás szempontjából hasznos képzést kínálni, ennek megfelelően képesek vagyunk újabb és újabb tanterveket gyártani, s arra is, a hogy a szerzett tapasztalatok alapján a meglévőket korrigáljuk, de amikor ezt folyamatosan kell csinálni, egy-egy struktúra nem áll be egy működésre, hanem folyamatos átszervezés alatt, valamiféle adminisztratív mókuskerékben van, akkor ez hosszabb távon már a minőség rovására megy. Ez persze nemcsak az ELTE problémája, de mivel itt van a legtöbb fajta tanárképző műhely, és itt van a legnagyobb hallgatói létszám (sőt, bizonyos tanárképzési szakok csak nálunk indulnak), különösen nagy a felelősségünk abban, hogy megfelelő szolgáltatást tudjunk nyújtani. Most kell figyelni, most kell ott lenni, amikor van némi esély rá, hogy a helyzet normalizálódjon.

Mi itt az ELTE-n mindig is vallottuk, s magam is nagyon fontosnak tartom, hogy a tanár ne csak a középiskolai tananyagot tudja jól vagy jobban, mint a tanítványai, hanem sokoldalún képzett, művelt, s a saját önképzésére képes bölcsész legyen. 

Ehhez jó szakmai alapozásra és erős diszciplináris ismeretekre van szükség. A saját területemről, a magyar irodalomból hozva a példát: egy egyetemi kollokvium nyomán hiába van egy nagyszerű elemzése a Bánk bánról a hallgatónak, ha nem képes arra, hogy az oktatási gyakorlatában differenciáltan, a tanulói csoportra szabottan, és új anyagot, akár kortárs irodalmat bevonva alakítsa át és változtassa meg azt, vagy akár saját elemzést alkosson. Ha nem képes ezekre, unalmas, s ami rosszabb, érthetetlen lesz az órája, s ha elveszíti útközben a tanítványait, akkor nem tudja értő olvasóvá nevelni őket. A jó bölcsész legfőbb erénye az adaptációs képessége, az alkalmazkodóképessége – ma egy általános vagy középiskolai tanár esetén ez hatványozottan fontos. Ez nemcsak elvi probléma, hanem sokszor gyakorlati kérdés is. A bolognai képzésben bejáratott utak vannak az alapképzéstől a mesterképzésen át a doktori képzésig, s bár a tanárképzés sincs elzárva a doktori szintű folytatás elől, mégsem egyértelmű az átjárás. Pedig nagyon fontos, hogy továbbra is legyenek a pályán tudós tanárok, akik mélyebb szakmai ismeretekkel rendelkeznek egy területen, s képesek tudományos projekteket is végigvinni.

Még egy dolgot hadd mondjak, s aztán hagyom kérdezni. A sokféle osztatlan és rövid ciklusú képzési forma oktatási és tanulmányi szempontból nagyon bonyolult helyzetet jelent, ahol nagyon sok mindenre kell figyelni. Ehhez a karon belül folyamatos egyeztetésekre van szükség, főleg, hogy a különböző intézetek, tanszékek is változatos módon szervezték meg a tanárképzéssel kapcsolatos tennivalóikat. Ráadásul a tanárképzés nem is csak kari probléma, azt a Tanárképző Központ fogja össze, és több egyetemi kart is érint. A hallgatók többszakosok, tanulnak a Pedagógiai és Pszichológiai Karon is. Az én feladatom az, hogy a különböző szervezeti egységek között karon belül és kívül közvetíteni tudjak. Nyilvánvaló, hogy nem volna szerencsés, ha a hallgatók bárhová mennek is, külön univerzumokba csöppennének az ELTE-n.

A „Kisfaludy Sándor kora a Himfy fénytörésében” című konferencián
(Fotó: Czimbal Gyula, Irodalmi Magazin)

Mik az első mintegy két és fél hónap tapasztalatai? Érte váratlan meglepetés a ciklus első heteiben?

Most zajlott az ELTE akkreditációs felülvizsgálati folyamata, s év elején arra gondoltam, hogy valamiféle teszt magamnak, ha mindent elolvasok, ami ezzel kapcsolatos. Ennek apropóját az is adta, hogy az egyik bizottsági meghallgatáson többedmagammal én képviseltem a bölcsészkart. Hihetetlen volt, hogy kari és egyetemi szinten milyen félelmetes mennyiségű előkészítő anyag, irat termelődik, s micsoda munka van abban, hogy a különböző karok közötti ügymenetek ne kerüljenek ellentmondásba, hogy az egyetem ne csak szervezeti egységenként, de összességében is harmonikusan működjön. Igazi sokkterápia volt végigolvasni a sok száz oldalnyi előkészítő anyagot, de aztán végül megdicsértem magam: ha megjegyezni nem is tudtam mindent, legalább értettem, hogy miről van szó.

Egyelőre többnyire tájékozódom tehát. Beszélgetek, olvasok, ismerkedek. Természetesen nemcsak nekem kell megismerni a kollégákat, hanem nekik is meg kell ismerniük engem. Ehhez fontos, hogy sokat beszélgessünk.

Mik azok a tervek, amiket jelen ciklus alatt szeretne megvalósítani és mik lesznek az első projektjei?

Ha el akarnám viccelni, azt mondanám, hogy én már most igazi hivatalnokká váltam, hiszen egyelőre az a legfontosabb tervem, hogy legyen végre valami tervem... Ez nem csupán rajtam múlt-múlik. A tanárképzés át fog alakulni a jövőben, s mivel az ELTE nemcsak régi tanárképző műhely, de mindig is nagyon progresszív volt, szeretnénk, ha a tudásunk ebben a folyamatban hasznosulna valamiképpen. Konkrét tervet azért sem lehet mondani, mert az új kormány még fel sem állt, s egyelőre nem látszik, hogy milyen módon lehet e munkába beszállni. Márpedig kihívás van bőven. Hogy csak egy nyilvánvaló ilyet említsek: a mesterséges intelligencia használatát tanítani kell, a mesterséges intelligenciát be kell vonni az oktatási folyamatba, s mindeközben meg kell érteni, hogy az egyes tantárgypedagógiai feladatokat miként alakítja át a fejlődő technika. Mivel nyelvi modellekről van szó, szinte magától értetődik, hogy a pontos és hatékony promptolás igazi bölcsész erény. Kérdés, hogy ennek nyomán egész szakokat kell-e majd újradefiniálni vagy inkább finomhangolásokra lesz szükség. Mi készen állunk arra, hogy a szakmai tudásunkat, tapasztalatunkat és minden kreativitásunkat bevessük.

Az általános ügyekért felelős dékánhelyettesnek a számára dedikált feladaton túl alapvetően még az a dolga, hogy kisebb ügyekben is fellépjen, ahol a dékánnak nincs ideje vagy energiája. Egyelőre Dékán Úr még futni hagyott – de ami késik, nem múlik.

Könyvbemutatón az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárban (Fotó: Kézdi Beáta)

Mivel tölti a szabadidejét, amikor nem a dékánhelyettesi és az oktatói feladatait végzi? Mi tudja kikapcsolni?

Nagyon kínos, ha egy irodalomtörténész azt mondja, hogy szabadidejében olvasni szeret? Ha valakinek csak ennyit mondok, akkor azt hiheti, hogy szerencsés ember vagyok, hiszen a hobbim a munkám. A dolog persze kicsit bonyolultabb, hiszen a bölcsésznek nemcsak a munkája, de az életformája is a folyamatos önművelés. Ma egy tanár, legyen az iskolai vagy egyetemi, legnagyobb problémája, hogy nincs elég ideje olvasni, színházba járni, sorozatokat nézni. Pedig a széles látókör, a rugalmasság, a szellemi frissesség – ezek mind-mind karbantarthatóak. Én például sokat olvasgatok össze-vissza, néha irodalmat, néha történelmet, de vannak nagy olvasói korszakaim is, amikor valami mánia lesz úrrá rajtam. Több évnyi skandinávkrimi-őrület után tavaly nyáron például nekivágtam Agatha Christie teljes életművének. Még elleszek ezzel egy darabig.

Ezen kívül focizni szoktam. Tulajdonképpen a komolyan vett sportolás igen szomorú dolog tud lenni, ha az ember nem képes átállítani az elvárásait, hiszen nyilván soha nem fogok már úgy játszani, mint húsz évvel ezelőtt. Ugyanakkor van abban valami heroikus, hogy abbahagyni sem tudom, hanem bízva a lehetetlen feltámadásban újra meg újra megpróbálok fejlődni benne. Már az egyetemen tanítottam, rég szögre volt akasztva a cipő, eltéve a mez, amikor a 2010-es években egy barátom hívására visszatértem a Bölcsész Ligába néhány levitézlett öregfiú és egy-két feltörekvő fiatal társaságában, s öt év alatt egy B-liga arany, egy A-liga ezüst mellett sikerült három A-liga aranyat is elhozni. Elsősorban nem rajtam múlt persze, de örültem neki, hogy még nem lógok ki annyira, hogy érzékeny búcsút vegyenek tőlem. Amikor egy rangadónkon nekem már csak annyi dolgom volt, hogy a gólvonalon áttereltem a tökéletesen kijátszott labdát, akkor egy hallgatónk azzal hordta le a csapattársait, hogy „na, nehogymár még ez is gólt rúg nekünk!” Ennél nagyobb dicséretre soha nem is vágytam.