Solnay Eszter és Siklósi Zsuzsanna (Régészettudományi Intézet) kutatása a kora és középső rézkor (i. e. 4500–3650) kerámiáit vizsgálja, különös tekintettel a készítési technikák kontinuitására és változatosságára.
A mai Budapest területe az őskorban is kiemelt fontosságú régió volt, mely interakciós területként szolgált a Kárpát-medence keleti és nyugati fele, vagyis az Alföld és a Dunántúl között. A kutatás a régió kora és középső rézkorára fókuszál (i. e. 4500–3650), mely időszak alatt számos különböző edényforma és díszítés használata jelent meg és tűnt el, amit korábban a kutatás többek között új közösségek megjelenésével magyarázott.
Ezt a problémakört vizsgálja a Solnay Eszter és Siklósi Zsuzsanna által vezetett kutatás egy új kerámiavizsgálati módszertan, a technológiai megközelítés segítségével, hét rézkori lelőhelyen a régióból. A technológiai vizsgálataik azon a széles körben elismert megfigyelésen alapulnak, hogy az edénykészítés során a formázás az egyik legstabilabb készítési lépés. Ennek oka, hogy a formázáshoz szükséges motorikus és kognitív készségeket a tanuló egy hosszú tanulási folyamat alatt sajátítja el, mely során megfigyeli és lemásolja a tanító készítésmódját. A tanulási folyamat végére pedig rögzülnek ezek a formázáshoz szükséges készségek, melyeken később már nehezen tud egy gyakorlott fazekas változtatni. A tanulás mindig gyakorlati közösségeken belül zajlik, vagyis olyan szociális csoportokban, melyet a közös technikai tudás, valamint ezek személyes átadása köt össze. Így a különböző formázási technikák hosszú időn keresztül történő folyamatos átadása különböző technikai tradíciók létrejöttét eredményezi. Emellett a kutatás a megformált edények felületének elegyengetési módját (vagyis a felületkezelését) is vizsgálta, melyet a hosszútávú hagyományokon túl az ízlés vagy praktikum is befolyásolhatott.
A technológiai elemzés eredményei arra utalnak, hogy
a legtöbb kora és középső rézkori fazekas Budapest régióban azonos technikai tradíció alapján készítette az edényeket.
Ebben a közös hagyományban a legtöbb edényformának megvolt a maga készítési módja, így például egy korsót és egy tálat mindig két különböző formázási metódussal készítettek. Az eredmények tehát nem támasztják alá azt az elképzelést, hogy a forma és díszítés változásával új közösségek érkeztek a területre a vizsgált időszak folyamán, sokkal inkább a közösségek kontinuitására utalnak.
Emellett néhány településen megfigyelhető volt alacsony fokú technológiai változatosság is, mely két módon nyilvánult meg. Bizonyos fazekasok a közös technikai tradícióba tartozó technikákkal a megszokottól eltérő edényformákat készítettek, míg mások olyan készítésmódokat használtak, melyek feltehetően nem voltak részei a közös hagyománynak. A széles körben ismert és ritka technikák együttes jelenléte arra utal, hogy Budapest régióban több, egymással párhuzamos tanulási hálózat létezett, amelyek többsége azonban nem köthető egy konkrét időszakhoz vagy lelőhelyhez.
A közös technikai tradíció és az apró technológiai változatosságok alapján a rézkori közösségek kétféle típusát lehetett meghatározni. A technológiailag sokszínűbb településeken feltételezhető, hogy több fazekas dolgozott, akik közül néhányan a közös technikai tudástól részben eltérő hagyományokat követtek. Ez kiterjedtebb kapcsolati hálókra utal ezekben a közösségekben. Ezzel szemben az olyan településeken, ahol a fazekasok szinte kizárólag a közös technikai tradíciót követték, sokkal zártabbak lehettek a közösségek.
Ábra: Az edények formázási folyamatai és az így elkészített edényformák (Forrás: Solnay et al. 2025, Fig. 4.)